Játék

A játékban van valami legyőzhetetlen. Valami örök.
Állandóan újrakezdődő és folytatódó.
A játék közös. A gyerekek egyformák.
A játékot indulatszavak, felkiáltások, nevetés vagy sírás kíséri.
Szeretet és gyűlölet. Mozgás. Áhitat.

2009. dec. 20.

Ne nézz hátra jön a farkas!

Adventi időben, elcsendesedve és néha tombolva, mert a csendben megszólal valami.
A virrasztás, a korai ébredés nem volt kíméletes, de annál szebb és mondhatom tudatos készülődés a befogadásra, az ujjászületésre. És volt göröngyös út, volt mély árok, volt sötét és hideg, és volt jég, hó, majd tevékeny alkotás, hallgatás, szelid mosoly és ajándék, hála és köszönet.
Ne nézz hátra, mert jön a farkas. Igen, ha hátra nézel fogait villogtatja rád a sérelem, a megbántás, a bűn, a múlasztás és a többi. És rád támad hirtelen és viaskodsz, mert élni szeretnél. Élni harapás nélkül és sérülés nélkül. De a harcban te is bántasz, te is okozol sérülést, éppen mert védekezni próbálkozol.
Hátranéztem, és észrevettem a farkast, megláttam, és vártam...vártam a támadást, hogy védekezni tudjak. Harc és sérülések, mélység és hideg, hogy megértsek valamit, elfogadjak valamit. Mert nem fogadom el, amig meg nem értem, meg nem szeretem ami velem történt.És ha nem fogadom el, akkor nem is tudok megbocsájtani mindazért.
Kis batyuban horgoltam össze. És koszorú helyett a gyertya körül apró ilyen-olyan porfogó emléktárgy jelzi az évemet, a találkozásaimat, az embereket, a rossz és jó döntéseket, a reményemet és reménytelenségemet, a beteljesült és be nem teljesült álmokat...az adventet, a tisztítást, hogy helyet készítsek, hogy utat készítsek. Rövid vagy hosszú és rohan ez az idő? De a farkas már nem vicsorog rám, farkát csoválja és vár valamit tőlem.

Báttya, báttya, mely az út hegy kerekére?
Hosszú-e még az az út hegy kerekére?
Igen hosszú, nem látom, hegy kerekére,
Hová rohan, nem bánom, hegy kerekére.

Kicsi lennék, szép lennék, hegy kerekére,
Az anyámnak jó lennék, hegy kerekére,
Édes lennék, só lennék, hegy kerekére,
Az apámnak jó lennék, hegy kerekére.

Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra!

2009. nov. 25.

Talán

Részlet: Godot-ra várva, Samuel Becket, színmű

ESTRAGON: Gyönyörű vidék. (Megfordul, a színpad széléig megy, s a közönségre tekint) Mosolygó táj. (Vladimirhoz fordul) Menjünk innét!

VLADIMIR: Nem mehetünk.

ESTRAGON: Miért?

VLADIMIR: Godot-ra várunk.

ESTRAGON: Persze. (Szünet) Bizonyos vagy benne, hogy itt van?

VLADIMIR: Micsoda?

ESTRAGON: Az a hely, ahol várakoznunk kell.

...........................................

ESTRAGON: Már itt kellene lennie.

VLADIMIR: Nem mondta biztosra, hogy jön.

ESTRAGON: És ha nem jön?

VLADIMIR: Akkor holnap megint eljövünk.

ESTRAGON: És holnapután is.

VLADIMIR: Esetleg.

ESTRAGON: És így tovább.

VLADIMIR: Azaz, hogy...

ESTRAGON: Amíg el nem jön.

VLADIMIR: Könyörtelen vagy.

ESTRAGON: Tegnap is itt voltunk.

VLADIMIR: Ah, dehogy, becsapod magad.

ESTRAGON: Mit is csináltunk tegnap?

VLADIMIR: Hogy tegnap mit csináltunk?

ESTRAGON : Igen, mit?

VLADIMIR: Hát... (Megsértődik) Kételkedni, azt aztán tudsz.

Talán próbáltam dönteni, talán próbáltam választ találni a kérdésekre, próbáltam megérteni a miértet...és közben vártam és várok. De nincs válasz, csak az van, hogy talán...talán...és közben az idő az telik és tovább várakozom. Beszélni valamiről annyi mint értelmezni azt, tehát az időt és a várakozást próbálom értelmezni. De lehet-e arról beszélni, ami még nem jött el és lehet nem is fog? A várakozás, az az idő ami még hátra van, jövőbeli. És talán valamiféle változásra irányul. Valami olyanra vagy valaki olyanra várunk, ami vagy aki változást hoz az életünkbe, a mindennapokba. Valami jót várok, ami jobbá teszi az életem, engem. Valakire várok, aki boldoggá tehet, akit boldoggá tehetek. Valamiféle változást igérő idő a várakozás.

Csomagot várok a busztól. Hamarabb kint vagyok az állomáson és várok izgalommal, örömmel, kiváncsian, feszülten, hogy megérkezzen. És mikor megérkezik, hazaviszem és kibontom, és...meglepetés és változást hozó percek, ajándék mindennapra egy kicsi az otthoni ízekből.

Találkozni szeretnék valakivel. Megbeszélt időpont elött ott vagyok, hogy nekem kelljen várnom, és izgatottan, kiváncsian és örömmel várom a találkozás perceit. És mikor ott van, eljön, valami más lesz, valami megváltozik, mintha a kiváncsiság, a várakozás izgalma megcsendesülne bennem.

Várakozásom tárgya mindig változó. Ez lehet a stoppnál a zöld, a bankban a sor eleje, a buszban az ülőhely, a vizsgán az átmenő értékelés, munkahely, barát, társ, békesség, nyugalom, egészség....és a többi.

És a várakozó személy: fél vagy remél, készül vagy elcsügged, esetleg beletörödik, vagy éppen tervez, elképzel és álmodik?

És én is kérdezek mint Becket Estragonja, hogy ez az a hely, ahol várakoznom kell?

És biztatom magam, hogy biztos eljön majd, és ha ma nem, akkor holnap, és ha akkor sem akkor holnapután. Talán egyszer..de az idő...tikk-takk..tikk-takk..És én lassan elveszek az időben, és várakozásom hiábavaló lesz, ha hagyom veszni, ha engedem.

Mert talán még nem értettem meg....!




2009. nov. 4.

Az én vagy-vagy -om!

Mi a valóság? Az ellentétek folytonos feszültsége, állapotok és azok váltakozása, érzelmi, hangulati, személyes és nem tőlem függő elemek, történések váltakozása.
Egy kis filozófia, eszmefuttatás Kierkegaard elméletével.
Egyes dolgok megismétlődnek és ok nélkül vagy okkal, de mindig ugyanaz a cél: elérni, megszerezni, megélni. Valaminek a megszerzeséré törekszünk és kisérletezünk. És ezek ismétlődnek és újbó és újból. De ugyanazt mégegyszer nem fogjuk átélni, ezért állandó ismétléseket végzünk, hogy hátha, kisérletezünk, hogy a recept megíródjon. De nem megy, nem lesz rá recept. Csak a lista marad, a tapasztalat listája pozitív és negatív cimkével feliratozva.
Lehetőség? Van, az mindig van és sokat észreveszünk, de még több lehetőség mellett megyünk el úgy, hogy fel sem ismertük.
És ha felismertük a lehetőségek tárházát? Ki kockáztat? Kinek van bátorsága? Mérlegelés jó és rossz között, gondolkodás a vagy-vagy, az és-de között.
És most váltok, egyes szám első személy, mert nem tudom a válaszod, a válaszotok.
Lehetőségek közül az tud választani, aki felismeri és mérlegel, majd dönt. Kockáztat, sodródik, majd partra száll.
Talán még nem értem meg arra, hogy a vagy-vagy közül válasszak, hogy mérlegelni tudjak. Talán még sokat kell tanulnom, talán még sokat kell látnom.
Előre nézve élni, visszatekintve megérteni!

2009. aug. 29.

A túlélés négy szabálya

1. Ne panaszkodj!
A szenvedést nem szabad túl dramatizálni, legyengülsz.
2. Keresd az élet apró örömeit!
Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit, meg kell örvendezni - ez az élet művészete.
3. Önbecsülés!
Abban a helyzetben, ahol éppen vagy megmutatni, hogy külömb vagy. Nem túlértékelés, nem nagyrabecsülés és nem önreklámozás.
4. Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb!
Istennel való kapcsolatod: légy kibékülve a Jóistennel. Hit és bizalom Ő benne.

(Placid atya, bencés szerzetes előadása alapján)

2009. aug. 27.

Elvesztettem vagy másképp élem?

"Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek úgy tesznek, mintha minden örökké tartana. Egyszerűen nem gondolnak a jövőre. (...) Nem akarják tudomásul venni, hogy földi létünk rövid időre szóló ajándék, amelynek egyszer véget kell érnie! (...) Akkor viszont mi értelme van a boldogságnak, ha a sors ezt az ajándékot mindenképpen elveszi tőlünk? Mi benne a jó? Az, hogy az ember utánna még boldogtalanabbá válik? Az ember a boldogságért küzd, és amikor már elérte, előre tudja, hogy el kell veszítenie. Minél nagyobb a boldogság, annál nagyobb a veszteség. Amikor még nem voltam ennyire boldog, tulajdonképpen mégis boldogabb voltam, mert még nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elveszítem a boldogságot! Így végül arra a következtetésre jutottam, hogy csak az lehet és maradhat boldog, aki soha nem élte át a boldogságot! Micsoda szörnyű ellentmondás!És miért van ez így? Azért, mert minden csak bizonyos ideig tart, semmi sem örök, minden meghal, minden megszűnik, mindennek véget kell érnie!" (Elisabeth Haich-Beavatás I.)
Mert egykor a pillanat elragadott és mert valamikor öröm érzése töltött el, nem bánom. De valóban, miért kell elveszíteni, miért hagyjuk múlni? Mert így van ez rendjén, így van ez az idővel, mert időben élünk ugy-e?
Igen, tudom, hogy elveszítem, de ha ez okból nem akarnám megismerni, akkor rég meg ette a fene az örömet és a pillanatot. Nem azért vagyok boldogtalan, mert nem élhetem meg a boldogságot, vagy mert elvesztettem, hanem mert másképp élem meg. Ugyanazt a boldogság érzetet egyik boldog pillanat sem fogja felidézni, újra élővé tenni. Mindig más, mindig új. Ez okozna boldogtalanságot?
Nem, a jelenlét és a lelkiállapot, hogy felismerem-e, észreveszem-e azt a boldogságot amiben éppen vagyok, jelen vagyok!
És mert semmi sem örök, hanem minden múlandó, ezért éld meg a jelent és engedd, hogy az a jelen pillanat boldogsággal töltsön el.
Minden mi új, minden mi más, hat rád, beléd tőr, beléd hasít és formál.

Ne kövess, ne légy előttem, sem mögöttem, mellettem légy és bennem.

2009. aug. 26.

Befejezetlen folytatás

Kérdezem a miért, hogyan, kivel, hol szavakkal. Választ akarok most, de azonnal. Ő türelemre int és hallgat, újból hallgat. Igen mesélt nekem, szólt hozzám onnan valahonnan, de nem ám szép tündér meséket, nem az üveghegyekről és Napországról, nem a három próbáról és nem a jók jutalmáról. Árnyországról beszélt. Arról, hogyan élnek ott az emberek. Hogy nincs ott uralkodó, csak maga az ember, hogy nincs ott törvény, nincs ott szabály, csak az ember van és kész. Vándorló lelkek, átutazók. Nekük ott nincs álmuk, nincs atyjuk, jöttek valahonnan, de nem tudják merre tartanak. Az emlékek filmjeivel szórakozva táplálkoznak a múltból. Porban fürdenek és nincs nappal, csak éjszaka van és a csönd. Hallgatnak, mind hallgatnak.
Én is hallgattam, őt. Majd elhalgattam. A kérdéseimre választ sosem kaptam. Nézem őt és meredten bámul rám. Ő, az üvegfal. Az Ő, az Én. Én valójában Ő vagyok, és Ő igazából Én, de az üvegfal...
Kérdeznék én, de kitől? Szeretném, ha megmondaná mit és hogyan, honnan, kivel? De nincs kitől. Én vagyok. Az üvegfal egyik oldalán, csak én vagyok senki más.
És nem tudok felelni a kérdéseimre.
Nem, szavakkal nem megy. Talán megpróbálom az életemmel.
Szavaimmal nem tudom becsapni őt, hogy átengedjen az üvegfalon túlra. A szavaimmal nem tudom megszeretni őt, hisz hozzám tartozik.
Talán, ha közelebb lépek, talán ha elindulok, ha cselekszem túljutok az üvegfalon és akkor mesélek.

2009. aug. 22.

Az üvegfalon túl

Minden reggel és este egy madár hosszan csiripel az egyik almafa ágán. Miután abbahagyja a hangoskodást, csend van. A vonat sietve fütyül és elmegy, a nagy autók kisebb rezgéseket okozva haladnak el a ház mellett és délben a gyerekek visítozása, kacagása és sírása hallatszik. Szürkületkor néha behalatszik egy autó burrogása, a kertből az almák leesésükkor mély és rövid koppanással jelzik földre érkezésüket. És elkezdődik az esti koncert, amelyet a tücskök sokasága ad elő. Ezt a szomszéd, néha hangos zenével akarja tompítani, de a tücskök hangosítása már a profizmus fele tart.
Magány az egyedüllétben.
Az üvegfal egyik oldalán vagyok és nézem magam. A falon túlról hallom a suttogást, a zajt. Ezt zenével próbálom csitítani, de lassan rájövök, hogy nem ez a legjobb módszer. Minél hangosabb a zene annál jobban erősödik a suttogás, a morajlás.
Az üvegfalon keresztűl látom a mozgást, az eseményeket, a felpörgött és mintha élettel telített vagy monoton(?) cselekvések sorozatát. Néha felállok és úgy próbálom nézni, máskor pedig vízszintesen fekve, a földdel párhuzamos testpozicióban szemlélődöm, de ugyanaz. Testpoziciómat változtatva is ugyanaz a világkép.
Ez az üvegfal...és ha áttőrném, vagy átmásznék? Valahogy át kellene jutnom. De van ott valami vagy valaki, aki olyan mint én. Követi mozgásomat, ritkán mosolyog, merev és mindig ott van. Zavar a jelenléte.
Olyan ez, mint az a kis sötét folt a jobb szememben. Mikor megjelent rettenetesen zavart, homályosan láttam abban a pontban, orvosolni akartam, majd lassan megszoktam. Mikor hiányzik megkeresem, vizsgáztatom, hogy még mindig akkora felületet takar-e el előlem, mint megjelenésekor. És ott van, hozzám nőtt, megszoktam.
Látom azt a valakit az üvegfalban, aki mereven és mélabúsan néz rám szigorú tekintettel. Néha olyan, mintha megvetne. Mi rosszat tettem, hogy így néz rám? Megkérdem tőle, de nem válaszol. Újabb kérdést teszek fel, de csak a csend van. Elhalkul minden. Nincs zaj, nincs tücsök koncert, nincs semmi csak a csend. Én pedig kérdezek újból és újból. Teljes a némaság. Bekapcsolom a zenét, de már zavar az is egy perc után. Csend van és ott az az átkozott üvegfal, és onnan néz rám ő. Csak ő van és én, na meg a csend. Próbálok újból kérdezni, számonkérem tekintetéért, megítélem merevségét és elítélem személytelensége miatt. Ő csak néz rám és hallgat. Miután ítélkezésem és rágalmazásom irányába befejeződik, én is hallgatok. Hallgatunk mindketten, ő néz engem én nézem őt, a csend az pedig ott van, jelen van.
Lassan megszólal, de nem zenében, nem zajban, nem morajlásban, hanem a csend a maga nyelvén, amit én megértettem, hiszen hozzám szólt. A szívem és értelmem lassan felfogta, hogy ki az a valaki, akit ott látok az üvegfalon, akivel próbáltam párbeszédet kialakítani,...én vagyok. Felzaklatott a válasz.
És lassan fájni kezd a csend, eltompúl bennem minden. Mintha valami a torkomban marcangolna, valami ki akar jönni belőlem, de szorítom, nem engedem. Újabb kérdéseket teszek fel az illetőnek és ...válaszol.
Most őt hallgatom, nem szólok közbe, nem tagadom állításait, nem próbálok ellenérvekkel védekezni,..nem. Most ővé a szó, hagyom beszélni.

2009. aug. 18.

Őszintén akarok élni

Minden utam végig járni. Hinni abban, amire vágyom.
S ha hiszek benne, küzdeni érte bármilyen áron.

Őszintén akarok élni és csak annyit elérni:
A jó kedvem senkit ne bántson
S ha fáj a szívem valamiért, ne nagyon fájjon.

Tőled csak annyit akarok kérni,
Hogy engedj őszintén élni.
Őszintén szabadon szépen,
Őszintébben, mint ahogy tegnap éltem.

Ne kelljen hazudnom senkinek,
És hogy ha valamit kérdezek, a válasz igaz legyen.

Szeretnék bízni mindenkiben.
Hinni, hogy nem fordul ellenem, s nem árul el sosem.

PIRAMIS

2009. aug. 17.

A munkakeresésről

A rövid pihenő vakáció után keresési lázzban vagyok.
"Na és hogyan tovább? Mivel foglalkozol? Kaptál-e már munkát?"-kérdések sokasága özönlik felém minden találkozás során. Kellemetlen. Hiszen ennek már lassan egy éve is elmúlt.
A álláskínálatok hétről hétre csökkennek.
Mi az amit kérnek? Tapasztalat, magas szintű nyelv ismeret, ..képességek.
A meghírdetett állások zöme internetes marketing, MLM, és kereskedelem. Amit szivesen vállalnék és talán a szakmámhoz is közelebb állna, az magass szintű nyelv tudást és tapasztalatot igényel.
Nem lennék elég felkészült, ismereteim hiányosak, nem vagyok elég képzett, a képességeimről aklotott képem homályos...?
Mit tettem eddig, annak érdekében, hogy munkát találjak?
Hírportálokat böngészek, hírdetem magam, folyamatosan figyelem és böngészem a lehetőségeket.
Hogyan fejleszthetném magam? Mi az amivel önmagam képezhetném, hogy talán egy elvárásnak is megfeleljek?
Nyelvi ismereteim bővitése, gyakorlással. Tanulmányok, információk frissítése.
Tapasztalat? Az kimarad, amig nem adnak rá lehetőséget.
Mi szükséges még az álláskereséshez? Talán ez lenne az első az opciók között: kapcsolatok.
Igen, a kapcsolati háló frissitése, bővítése. Kapcsolatok nélkül nehezen megy.
Kitartó keresés, türelem és önfejlesztés - talán e három segítségemre lesz.
Utolsó opciónak a külföldi munka is megjelenik. Ha más lehetőség nem kínálkozik, ha nem találok, akkor a külföldi munkakeresés lép akcióba. Hiszen ülni, feküdni és nem csinálni semmit felemészt. A kényelembe is bele lehet fáradni és zombi módjára nem szeretnék csak úgy lenni.

2009. aug. 12.

Igen

Micsoda képtelenség olyan dolgok miatt aggódni , amelyek nem is léteznek. Jövő? ! Tudod mi a jövő? Olyan események összessége, amelyek még nem következtek be. Mindig szemem előtt lebegett a jövő kérdése, és mindig előre aggódtam a be nem következett, de előre látható feladatok, viszonyok és sok más dolog és élethelyzetek miatt. És ezzel csak magamat rántottam néha a föld fenekére, a "béka segge alá". Elkedvtelenedés nem létező dolgok miatt. Próbálok örülni az életnek nehézségben, szükölködésben, a nem reménydús holnapban. Mert van egy csodás nap, amit láthatok, amiért felkeltem, van egy-két mosoly, amit kapok és adok gyereknek, felnöttnek, mert van egy madár csiripelés minden reggel ugyanabban az órában, mely felébreszt,...és van egy dal bennem, egy dallam, de... A lélek vaksága.
És egyszer minden véget ér, mert semmi sem örök. Ezt a múlandóságot élem, ezt a napi örömet élem, mert Igen-t mondani a mára egy mindennapos döntés és tudatos megélés.

2009. júl. 25.

...

Részlet, Michel Quoist: Így élni jó - 1966.

Ha a test dönt és parancsol, te pedig engedelmeskedel, tested súlya minden egyebet elnyom benned. Érzelmi világod eltompul, szellemed elsorvad, megfullad. A te tested még nem ragadta meg teljesen és véglegesen a hatalom gyeplőjét? Lehet, hogy így van, de őszinte önmegfigyelés során ismételten rajtakapod majd magad, hogy a fejeden jársz: falánkságod nem tud ellenállni az édességnek, egy üveg bornak, egy cigarettának, restséged reggel nem enged felkelni, vagy ha már felkeltél, írtozól minden erőfeszítéstől, élvezeteket keresel pusztán azért, hogy kielégülj, önmagáért kívánod a nemi gyönyört.
Állj talpra, légy ember!
Vannak, akik kúszva haladnak előre, ezeknél az érzelem parancsol. Az érzelem lesz urad, ha vonzalmad szenvedéllyé válik és az ész ellenőrzése alól kicsúszva elveszted fejedet.
Ha az érzelem uralkodik, az is megbénítja a szellemet, a maga vontatókötelére veszi azt. A szellem nem képes többé egészségesen ítélni, szabadon cselekedni. Nem váltál helyrehozhatatlanul érzelmed rabszolgájává?
Lehet, hogy így van. De vajon nem kormányoz-e téged is túl gyakran az érzelem?
...Rossz hangulatban vagy, mert egy szemrehányás megbántott, egy gúnyos mosoly elszomorított, egy kéz visszautasított. Nincs már bátorságod a harchoz, mert nem veszik észre erőfeszítéseidet, mert kiéhezett érzelmeid nem találnak vigasztalásra.
Ha csak álmodod az életet, nem éled azt!
Ahhoz jogod van, hogy akár egy álomba is kapaszkodj, de csak azért, hogy előrevigyen, és sohasem azért, hogy elszakítson a valóságtól.

2009. júl. 24.

Vigyázz rám!

Kezdésként most egy könyvből vagy valakitől idéznék, hogy segítsen elindítani. De egy rossz publikáció általában idézettel kezdődik, ami esetleg egy kis mankó a beszélőnek, de elutasító lehet a "vevőnek". Illene feltárnom a szünet okát vagy meg kell magyaráznom a hallgatást? Nem, erre nincs szükség. Ha jó a szem és jó a fül megért. De ha rossz a közvetítés, ha hiba csúszik az üzenetbe, ha..és ha...?
Védekezni? Kitől, miért, mit? Magamat, tőled, a mindentől. Igen magamat szeretném védeni, de nincsenek érveim, nincs okom, nincs bizonyítékom. Hiszen nem is vádolnak, akkor meg miért?
Támadást érzek a közeledésben, félelmet a szavaktól, .......és csendet. Néha ez elkábít, olykor feszülté tesz, máskor pedig nyugalmat ad. Változó. Változó idő, változó nap és órák. És nem értem. Valahogy nem fogtam fel. Olyan mintha tévelyegnék. Tántorgok és a biztos mankót szeretném, ami segítene elindítani. Valójában, azt hiszem hogy egy mankó a segítségemre lenne, de nem biztos hogy az lenne nekem a jó. Mit tegyek? Várjak?
Nincs már türelmem hozzá.
Akarjam? Attól nem lesz mankó.
De mi is lenne az a mankó? Milyen színű, milyen anyagból, honnan és kitől?
Nem tudok várni, túl sok volt a csend, a hallgatás. DE még mindig nem elég ahhoz, hogy felismerjem a lényeget, hogy meglássam, amit látnom kellene, megérezzem azt.
Keresem azt az ízt, keresem a forrást, de lehet nem jól, nem jó helyen.
Csak arra kérlek: Vigyázz rám!

2009. jún. 14.

Látó és látott lét

Játszótér a szinpadon?! Hétköznapi szerepek és játékok?! Az élet drámái?!
Ha találkozom valakivel, akit lehet ismerek, tudok róla valamit, a találkozás révén megtudhatom talán azt is, hogy mit szeretne tenni. Hétköznapi drámák, drámai szerkezetek sorozata, amikor törekszünk valamire. Várakozás, feszültség, öröm és további cselekvések.
Jelen vagyok a feszült állapotomban is, a várakozásomban és ehhez hasonló cselekedeteimben. Megtervezem ezen cselekvéseimet? Nem hinném. Csupán jelen vagyok, jelenné válok és olvashatóvá. A külsők számára, környezetemnek megmutatom jelenlétem.
Látó és látott lét. Én figyelem a világot. A szemem által gyűjtöm a legtöbb információt. És én a világ számára látványként vagyok jelen cselekedeteim révén.
Sartre a tekintetről írt esszéjében nagyon szépen kifejti a tér használatát, a felmért távolságokat és a "másik" jelenlétét a térben. Amikor megjelenik a "másik" meg kell osztanom a teret. "Ő számomra egy lyuk, ahova befolynak a dolgok, eltűnnek körülöttem."
Látvánnyá váltam a másik számára. Én maradtam a szándékaimmal, a félelmeimmel, feszültségemmel és tárggyá váltam, nem tudok változtatni helyzetemen. Irányultság? Kapcsolat? Igen, kapcsolatot teremtek a "másikkal", közösséget alkotok vele és oldódni kezd a feszültség.

2009. jún. 13.

Játszótér a szinpadon

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Játszótér című táncszínházi vendégelőadását tekinthettem meg itt Marosvásárhelyen. Bozsik Yvette magyarországi koreográfus rendezésében egy különleges előadást láthattam a modern és avantgárd kis ötvözése révén.

Alaptörténete nincs, de mélyebb üzenetet közvetített játékaival. Azt mondhatom, hogy én feszülten jöttem ki a teremből és nem kívántam megosztani senkivel, hogy hogyan hatott rám.
A színen játszó gyerekek átváltoznak egy elmegyógyintézet betegeivé. Két ápoló igazgatja őket, de a játékot ők is játsszák. Mindenki mást, máshogyan. Sérült személyiségek mutatkoznak meg a játékban.
Erőszak, zaklatottság, kisebbrendűség, értéktelenség, megalázás, találkozás és elválás, ragaszkodás, rohanás és figyelmetlenség, sikertelenség, kár öröm, sértés, keresés, elveszítés, civakodás, verseny......rohanás a kifulladásig.
Szorongások és félelmek. Majd keresés,...hol ? ki ? kik ? valaki!
Érzetek kis kockái mutatkoztak meg a mozgásokban, a játékban.

Amit szavak nélkül is megérthetünk, amit az érzések, a belső lelkiállapot testünk által megmutat. És néztem, hallgattam és éreztem ezeket. Néha nevettem, máskor megfutamodtam volna, vagy éppen a sírás környékezett. Mondhatni felzaklatott. Akinek szeme volt meglátta és megértette.
Nem szórakoztató, de elgondolkodtató. És most valakit idézek: "az a jó, ha nyugtalan a szíved, mert a lélek jelen van, működik."

2009. jún. 2.

Gyöngy az üvegek közt!

Én még kicsi vagyok, egy apró kis porszem, aki a sivatag fölött száll és lenéz. De megriadok néha, nem akarok leszállni a tömegbe. Mégis valamikor, valahogyan olyan helyre fúj a szél, hogy ott kell lennem, azokkal a porszemekkel és éppen abban a kupacba. Majd tovább, máshol, másokkal.....
Itt másképp zajlik, itt másképpen élem meg, itt valahol mélyen mozgat bennem valamit.

Egy kisgyerekre vigyázom alkalmanként. Játszom vele és felügyelek rá. De akaratom ellenére tanul tőlem szavakat, viselkedést...a játszó társa vagyok. Néha viszont nagyon meglep viselkedésével, olykor mosolygok rajta, nevetek egyet, máskor pedig megdöbbenek és elgondolkodom, hogy ezt miért tette? Egy gyerek, akiben néha a felnőttet látom. Olyan furcsa játszó társból baráttá válni, de most mintha ilyen lenne a mi kapcsolatunk. Két és fél éves...és mondhatom, hogy a tiszta őszinte kisember, aki az érzéseit nyíltan meri kimutatni. És elgondolkodom néha a tettein, mert mintha megérezném, hogy mi van benne. Ebben a változásban, most kissé megoszlik az anya szeretete és figyelme, és ezt érzi ő. Néha van amikor magamat látom benne, olyan furcsa érzés. Adok-kapok játék, ahol nem csak a kisautó vagy az építő kocka a játék tárgya.

Ma megtapasztaltam valaki közelségét. Akitől kértem a hitet, bizalmat, erőt és bocsánatot. Akit néha vádoltam, haragudtam rá és akit gyakran kértem és kérek.
Esős nap szak végén még kisütött a nap a felhő mögül. Szürkés árnyalatú sűrű felhők közül kibújt és melegsége, fénye felragyogott bennem is. Valami felolvadt ott bent, mert könnycseppeket érzékeltem arcomon. Egy rövid pillanat volt, boldog voltam. Ez a gyönyör? Mi ez, ami bennem van most? És nem válaszoltam, csak hagytam hasson rám. Hagytam, hogy eltöltsön. Éreztem valamit, ami hasonlított ahhoz, mint amikor a szeretett személyt a karjaidban tartod, mint amikor örülsz valakinek, és van benned egy belső öröm.

Jelenlét, Valaki jelenléte, akit rég vártam, akire vágytam...
Érzés, ami eddig idegen volt tőlem. Érzés, ami furcsa, de jó. Érzés...

Hálát érzek mindezért! Köszönöm!

2009. máj. 28.

Kockákból építeni fel

Halk léptekkel közeledtél felém. Csend volt és homály. Kint fülledt meleg és bent hűvös volt. Kipirult arccal nyitottál ajtót. Olyan hirtelen megjelentél, hogy kissé összerezzentem, mikor megjelentél. Rád néztem és te mosolyogtál rám. Mondtál valamit, de nem értettelek meg. Szemeid ragyogtak. Majd hirtelen üvölteni akartál, nem tudtad mit kezdj magaddal. Kezeiddel kapálóztál, segítséget kérve, a tekinteted körbejárta a szobát és hangosan, könnyes szemeiddel motyogtál valamit, amiből én nem értettem meg semmit.
A tested végre szabad lett és elindultál a
lépcsőn felfele. Nem szóltál semmit, csak néztél és mosolyogtál. Én a karfában kapaszkodtam. A kezed kezemre tetted, megsimogattad, majd a mutató ujjam szorítottad. Mintha jelezni akartál volna valamit és húzni kezdtél a kezemnél fogva. Magaddal vittél. Útközben mindig magad mögé néztél, hogy jövök-e. Elengedted a kezem, hagytad, hogy kövesselek.
Mikor felértünk a szemeid ragyogtak a boldogságtól. Örültél nekem, hogy követtelek, hogy nem hagytalak magadra, hogy figyelek rád. Örömödben körbe szaladtál, ugráltál és nevettél, hangosan nevettél. Újból megfogtad kezem és egy kockát tettél bele. "Építsünk" - ezt mondtad. Építsünk kockából házat, majd az autót is tegyük bele és kaput is készítsünk...

Kis kockákból építem neked a ma örömét, apró kockákból építek magas falat.
Megjössz és lerombolod, darabokra szeded szét, majd te kezded újból rakni.
És ha én nem teszek egy kockát közbe, a kezembe adsz egyet, hogy én is része legyek.
Néha úgy látod túl sokat vagyok egyedül, mást akarok, máshogyan. Figyelmeztetsz, mikor nem figyelek rád, tekinteted elárulja mit szeretnél,
kéz fogásod elárulja hova akarsz vinni magaddal. És nem hagyod, hogy hallgassak, nem hagyod, hogy unatkozzak melletted, nem hagyod, hogy rajtad kívül mással foglalkozzak. Ha kell kiáltasz és kapálódzol, hogy vegyelek észre, nézzek rád, foglalkozzak veled. Bármennyire nem értsük néha egymás nyelvét mégis jól megvagyunk, mégis örülünk egymásnak. És ha követünk el hibákat, figyelmetlenek vagyunk, egy tekintettel megbocsájtunk egymásnak és a játék tovább folytatódik.

Miért nem megy ez a
felnőttek világában, ahol gyakran nagyobb hangsúlyt kap az érzelem vagy a cselekedet!? Miért más a nyelvünk, miért nem értesz meg, miért nem tudunk elfelejteni, miért nem tudunk egymás szemébe nézni és játszani tovább!?

Most szeretnék kapni tőled egy kis kockát, hogy elkezdjem építeni életem, hogy folytatni tudjam szívem kis lakását, lelkem ajtaját. És szeretnék mosolyt adni, a jelenlétemet, hogy örömödben nevetni lássalak, hogy érezzem még
kéz fogásod.
Az értetlen értelmét nem akarom megérteni, de hallani akarom a zenét, mely táncra perdít. Építeni szeretnék kockákból házat és homokba rajzolni. Megfogni a kezed, szorítani az ujjad, majd elengedni és érezni azt, hogy mellettem vagy.
Kockákból építeni házat...
Az egyik kocka lenne az elfogadás, a másik kocka az öröm lenne, a harmadik lenne a szeretet, negyedik a játék, ötödik a mosoly, hatodik a biztonság, a hetedik lenne a ...
Nem tudom egyedül felépíteni, folytasd a kockákat, csak mutass rá, én megnevezem, csak jelezd és én a kezembe veszem, csak légy itt, légy jelen!

2009. máj. 12.

Elmaradt ölelés miatt

József Attila

Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten...Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább, hogy nem jöttél,
bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!...Hol volt az öled?...
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással -
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

2009. máj. 2.

Romok és rózsák

Tavaszi reggel, egy végig táncolt buli után, egy kis csapattal buszra ültem, hogy megnézzünk régi templomokat, haranglábat, sztyeppei bazsarózsát, elhanyagolt és rommá vált kastélyokat.
Mintha kissé tompa lettem volna vagy fáradt? Az út kezdete döcögős volt: buszra fel, buszról le, fel és aztán le. És fáradt is voltam, de kíváncsi még inkább. Ezeken a tájakon még nem jártam. Szebbnél szebb útszakaszok voltak és néha csak a természet szépségét, domborulatait, életeit csodáltam.
Sztyeppei bazsarózsák Mezőzáhon, Fele és a nádból készült papucsok,...Radnóton a kastély, és a többi helység nevet nem jegyeztem fel. De megnéztünk régi harangokat, templomokat is.
Íme sztyeppei bazsarózsa:






A Maros partján sétáltam, pontosabban a gátnál. (Radnót) Egy benzinkút állomása utáni kis utcába tértünk ahol egy nyitott kis vaskapun tértünk be. Füves és bokros rész után egy romos épület fogadott. Valószinüleg a "kapus ház" volt. Boltíves, a tető rész besüllyedve, egy nagyobb vihar és nincs tető, egy pár év és az épület magától a romokban, ma már oszlásban.
Végig menve az útszakaszon láttuk meg a kastélyt:
Egy emeletes, négyszögű vár kastély, szűk udvar, boltíves folyósok, tágas szobák, termek, pince...stb. Az iskola nyomai még látszanak, egyetlen tabló maradt fenn 1994-ből. Hiszen iskola működött ebben a kastélyban, amíg vissza nem adták az épületet az egyháznak. Majd elhordtak onnan minden hasznosíthatót, szétrombolták. Lakat alatt őrzött bejárat, de nyitott ablakok, ajtók. Hulló mennyezet. Végig sétálva ezeken a termeken, szobákon, udvaron hirtelen egy rövid időre lepörgött előttem egy kis film. Hogyan is lehetne kihasználni ezt, mit is lehetne, hogyan, ...és a képzeletnek vége. Majd dúdolni kezdtem az egyik teremben és az akkori hangok, zenék, ruhák, illendőségek, gesztusok pörögtek le bennem. Megragadott az a kis udvar, az épület.Volt ijesztő és félelmetes pillanat is, mikor az egyik teremben a mennyezeti részből egy galamb kirepült, vagy amikor az udvari csendben az ablakokat és ajtókat fújta a szél.

Köszönöm a mai nap eseményeit, látványait. Hálás vagyok, hogy megtekinthettem és része voltam.

2009. ápr. 20.

Szívemben bomba van


"Szívemben bomba van és hogyha megcélozom magát, már nyomban romba van, szaladjon hát amerre lát, mert én szét rombolom tudom a kis szerelmes szívét, ha meg nem gondolom, hogy ön tovább is élhet még..."-Budapest Bár-

Körülbelül ilyen érzésben, tombolásban, bomba módra robbanásban. Furcsán, mintha mámorosan. És nem szerelem, csak fellángolás. Nem érzelem, csupán egy állapot. Nem állandó, csak lappangó. Mintha egy szellő fújna keletről, és olyan kellemes, nyugodt, néha tombol és lendít. Mosolyt szül arcomra és békét odabent valahol mélyen.
Furcsa és kellemes. Még nem volt ilyen érzésem. Ez olyan mámoros. Nem tudom honnan, nem tudom meddig és nem tudom hova. De így most jó. Köszönöm.

2009. ápr. 19.

Például, amikor...


Jó hírt kapsz, örülsz. Ha a barátod boldog, te is boldog vagy. Ha játszatsz örülsz a játéknak. Ha süt a nap örülsz a napnak. És ha kellemes napod volt, régi baráttal beszélgettél, madarat hallasz énekelni...apró kis örömök a hétköznapokban. És ilyenkor megfeledkezel félelmedről, csalódásodról, a jövő tervezéséről és csak éled a mát, és azt reméled, hogy a holnap is hoz örömet. Így legyen.

Így szeretnék mosolyogni minden nap végén, így szeretnék feléd fordulni, nyitott lenni, ahogyan e kis virág. Egy kicsi, kis fehér mosoly, egy kis nyitott szem, egy kis nyitott szív.

2009. ápr. 16.

A félelem legyőzése út a szeretethez

Előadó: én.
Téma: Félelem.
Egy akkori aktuális téma, ami érdekel, érdekelt, és a választás rajtam. Mikor kipattant ez az ötlet, akkor kérdésekkel tele fordultam magamhoz. Ma szintén: mit mondhatnék? Csakis azt, amit megéltem, megtapasztaltam. De mégis, mitől lehetne érdekes, mitől lenne figyelemkeltő, mivel tölthetném ki azt az egy órát? És mint én és a módszerem: rövid, tömör, a többi rajtatok múlik. Így volt.
A félelem, mint negatív érzelem, tapasztaláson alapul. Szinonimáiként említhetném, hogy menekülés, rémület, rettegés, rémület. Egy nyugtalanító érzés, megakadályoz az elfogadásban, szeretetlenné tesz, beteggé és behatárol, korlátoz.
Mitől félhetek, félhetünk?
Embertől, az ismeretlentől, az újtól, szegénységtől, munkanélküliségtől, haláltól, betegségtől, Istentől, a magánytól, a szeretettől.
Bármitől félhetünk, ami helyzetünket bizonytalanná, fájdalmassá és kiszámíthatatlanná teszi.
Félni olyan, mintha egy mackót méreténél kisebb dobozba teszed. Összezsugorodsz, bezárulsz, kételkedsz, magányos vagy. Megélted? Én igen, és még fogom.
És mindez által fejlődőm, növekedem, ha szembe nézek a félelmeimmel, ha megnevezem azokat, ha elfogadok és szeretek. Mert a szeretetben nincs félelem.
A félelem segít magunkat tisztán látni. Nem a félelem ellen kell küzdeni, hanem meg kell tanulni szeretni.
A félelem legyőzése munka, út a szeretethez.

2009. ápr. 10.

Nagyhét-Húsvét-Feltámadás

Keresgélés és olvasás, figyelem és megértés. Talán ez az, ami kitöltötte a feltámadásra való készülődésemet. Találtam egy kedves olvasni valót, és úgy gondolom kapcsolatban áll a feltámadással, az újjászületéssel.

Popper Péter: Alvilági utazás
(Terror News 51.)

Sok évvel ezelőtt, huszonhat évesen, villamoson döcögtem Óbudán. Egy gyárba mentem előadást tartani, mert akkoriban lelkesen terjesztettem az ismereteket, és minden szereplést élveztem. Nagyon jóban voltam magammal, a világgal, azóta is alig megélt biztonság terpeszkedett bennem, mintha feltöltöttek volna valami kellemesen cirógató gázzal. A kocsiban alig lézengtek, délfelé járt, napos télidőn. Kinyújtottam a lábamat, hátradőltem az ülésen, és azt akartam játszani, hogy a szememmel ugráltatom a tárgyakat. Ismered? Az ember mereven néz egy tárgyat fél szemmel, azután vált: a másik szemét nyitja ki, emezt behunyja. A tárgy odébbugrik. A vezető sapkás feje volt a cél. A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal...A szemüvegem bepárásodott, halvány gyöngyszínű homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem - nézzük egymást. Bal szem - köd gomolyog csodálkozó arca előtt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül. Továbbmegyünk. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. És még százszor és később százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem - oké. Bal szem - köd, köd, ködök... Hatalmas lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszkető verejték szivárgott. Így kezdődött... Így kezdődött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem maradt oké.) Rákényszerültem tehát - vagy megadatott! - hogy, három évig a vakok birodalmában élhessek, azaz jobbadára önmagamban, még pontosabban magamba húzódva, vagy tudja Isten... talán a világ húzódott vissza tőlem, ezek nagyon bonyolult dolgok. A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal, keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg...mit is? Az Én és Nem Én között feszülő láthatatlan válaszfalat? Miért mondom ezt ilyen tudományosan gyáva személytelenséggel? Az igazat megvallva még ma is szemérmetlennek érzem, hogy erről valljak. Nemcsak intimitásról van szó, hanem a szégyenről is. A tehetetlenség szégyenről is, a test váratlan és alattomos lázadásával szemben. Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül. Soha ilyen mélyen belém égő biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kettő. Talán ez az öntudat, az önkonstatálás legnagyobb átka és terhe, ami nem sújt egy szabad államot, aki nem ébred rá erre a kétségbeejtő szimbiózisra, a Lény és Létezés végleges egymásba gabalyodottságára, erre a legvalódibb és legvégsőbb spirálra. Szóval a szégyen... Apámnál láttam megrendülve, mikor egy reggelen minden előzetes üzenet és figyelmeztetés nélkül - mert ilyen komisz az anyag - megbénult a bal lába. Felháborodottan erőlködött, kivörösödve és értetlenül, dühösen záporozta a parancsokat, fenyegette, terrorizálni akarta a lábát... aki most önállósítani akarta magát, és pimasz közönnyel nem engedelmeskedett. Azután már csak restelkedett. A láb? Apám? Azt hiszem végül is mindketten, és el is tudnám mesélni, hogyan szégyenkezik egy öndugájába dőlt láb, de most nem erről van szó... Hanem arról, hogy úgy látszik mégis kétfajta ember él a földön, a testi - szabad-e ma még leírni ilyen gárdonyigézás banalitást? - és a szellemi ember, és a "másfajta rajhoz" tartozás kegyetlenül lelepleződik éppen akkor, amikor a szimbiózis szétpattan: a betegségben és meghalásban. A testi ember büszke a betegségére, eseménynek érzi, kitüntetett állapotnak, ami rendkívüli fontosságot ad személyiségének. Részletesen meséli a nagy történés epizódjait, panaszkodva dicsekszik... A szellemi ember megalázottan hallgat... elmondhatatlanul szégyelli magát. "Segíts át anya türelemmel Elpusztulásom szégyenén!" Írja Illyés Gyula. Én nem vagyok költő. És mégis csak a vers mondhatta el a magam és a halhatatlan istenek számára, hogy mi történik velem: "Alkonyba olvadó körvonalak, Mindenütt gyöngyszínű pára szitál... Messze mögötte angyalalak, Amint a homályba lassan leszáll." Lassan leszálltam tehát én is a homályba, az angyalommal együtt. S miközben olyan szívesen elmondanám ennek az alvilági utazásnak a történetét - napok óta nézem a papírt, tátogok, mint az énekes, aki hirtelen elvesztette a hangját. A szemérem...És még valami: rádöbbentem, hogy ennek az utazásnak nincsenek sztorijai, sem anekdotái. Uristen, lehetséges, hogy azért nem tudom képpé formálni ekkori történéseimet, mert nem voltak képeim? Ez a krónika csonka marad. Mert miről tudnék beszélni? Arról, hogy a játék mentette meg a lelkemet. Láttam a betegtársaim - útitársaim - lelkének lassú eltorzulását, keserűségüket, gyanakvásukat, gyűlöletüket a látók iránt. Találkozások a szemészeti rendelők sivár várófolyosóin, kórtermekben, műtéti előkészítőkben... A paranoiától ments meg uram minket! Én elmerültem egy mítoszban. Kalandomat Gilgames élte meg alvilági vándorlásakor, és én hűségesen utánaindultam a sötétség birodalmába, életem nagy kalandjára a végtelenül hosszú barlangvilág éjszakájába, melynek végén csak a remény sejtette, hogy az angyalom végül is kivezet a fényre. Barlangvilág? Utazás önmagam éjszakájába. Ezt játszottam. Arról, hogyan szövődött mámoros szövetség az agykérgemmel, aki még látni vélt, mikor már nem láttam, aki elsuhanó sárga foltokból még makacsul, újra meg újra összerakta számomra a villamost. Arról, hogy életem legnagyobb ajándéka az újralátás extázisa, ami azóta is fel-fellobban bennem: tudod-e milyen gyönyörű egy polc? Egy lámpa? Az, hogy rózsaszín? Arról a biztos tudásról, hogy vakon is lehet sok örömet élni - és mégis...Azt mondtam öreg barátnőmnek, mikor meglátogatott: - Mégis, ha nem sikerülne a műtét, meg kell ölnöm magamat. Mert nem megyek el a vakok közé élni, mert ott tönkremegy a lelkem. Én senkit sem szeretek annyira, hogy jó szívvel véglegesen el tudnám fogadni tőle azt a kiszolgálást, amire szükségem van. Élethosszan... A fogalmazás pontos. Volt, aki annnyira szeretett engem, hogy nem érezte volna elviselhetetlen tehernek a velem maradást. Én nem szerettem senkit annyira... Ezt is akkor tanultam meg. Arról, hogy új félelmek keltek életre: félelem a keménytől, a szögletestől, ami belém döf, félelem a rendetlenségtől, mert hova hamuzzak, ha nincs a helyén a hamutál? Félelem a rántott hústól, amit nem tudok összevágni a tányéromon, ó, a jó leveskékkel nincs ilyen probléma! Félelem a szerelemtől. Igen, félelem egy szerelemtől, ami akkor öntötte el az életemet, és én nem láttam őt... Arról, hogy a látás fájdalom. Akkor éltem meg életem eddigi legnagyobb fájdalmát, amikor a műtét után előszőr csapott szemembe a fény. Az ingerléstől elszokott ideghártya felüvöltött. Azóta hiszek a születés traumájában, mert tudom, hogy az anyaméh éjszakájából a fényre születni fáj, rettenetesen fáj. Talán a szellem éjszakájából is... Arról, hogy véglegesen megtudtam: ember vagyok, az emberi közösség tagja. Mert a legnagyobb hiány, a legelviselhetetlenebb megfosztottság mégiscsak az volt, hogy éveken át nem láttam emberi arcot. Ez volt az igazi magány, és annyira gyötört, hogy nem is vettem észre. Nem mertem észrevenni. De amikor operáltak, történt valami. Sebész barátom szinte a mellemen feküdt, úgy dolgozott. Egyszercsak azt mondta: - Most fájdalmat fogsz érezni! Kicsit csípős kín. Aztán mintha széthasadna a templom kárpitja: felszikrázó fájdalom és közvetlen közelről rám néz egy arc. Egy emberi arc, amit három éve nem láttam. Nincs az a szerelmi extázis és üdvözült boldogság, ami utolérné ezt a pillanatot. - Mit látsz? Megrendülten és befelé sírva, csöndesen válaszoltam: - Téged.

2009. ápr. 7.

Kérdés és várakozás

Állandó, néha tomboló kérdés a "Hogyan tovább?". És ez általában akkor merül fel, amikor túl sok a szabad óra, nincs kitöltve egy nap órája, perce és kérdések merülnek fel. A gondolatok egy kis szó foszlányokban körülöttem lebegnek egy bárányfelhőn pihenve: pálya kezdés, folytatás, élet, szemlélet, váltás, kockázat, új, tavasz, fájdalom, éhség, szomjúság, öröm, keresés, félelem, harc, báj, vágy, elfogadás, megbocsájtás, megszeretni. És jelen van, néha tova száll, néha elő kerül, néha eltakarja a napot, néha nem látok tőle. És ez olyan, mint egy állandó kísértés. És szabadulni akarok tőle. De így nem megy. Minél jobban el akarom kerülni, annál jobban közelit és előttem van. Közeledve Húsvét öröm ünnepére, ez a felkészülési idő is sok mellék utat tett láthatóvá. Sok olyan gondolat és szó foszlány van még eltemetve ott bent, amelyek már régen darabokban és ott mondhatni "bűzölög". Csak egy lépés az ajtó nyitásig, csak egy mozdulat szembe lépni.
Várakozás? Talán igen, talán nem. Talán várakozni kell most, de meglehet hogy mégis lépni vagy indulni kéne? És közben nem történik semmi. Csend van.

2009. ápr. 5.

Ébredő természet,
új zöld és napsütés.


2009. márc. 29.

Ne félj, veled vagyok

Várakozás, türelmetlenség, az idő...
Vártam a tavaszt, vártam az idő múlását, türelmetlenül várok valakit. Várakozás után, izgalommal tele és kíváncsian indultam a hívás után. Rövid utazás és ott voltunk. Fák között, egy tisztáson. A sárban még el-el csúszott cipőm talpa. A nap sütött, a szellő kellemesen fújdogált. És ott voltam a csendben. Hátam mögött a fák sűrűje, előttem a kéklő ég, és a színes domb. Előttem a szél hárfán játssza a dalt, mögöttem a madarak kórusa énekel, lábamnál a hangyák fúvós hangszert utánoznak, teljes az összhang és a harmónia. Hazatérve kissé fáradtan és telítettség érzésével mégis valami szomorúság van bennem, tombol egy kis feszültség és félelem. Vége, ennyi volt, lejárt, a mának vége. Hallani szeretném azt az éneket énbennem, szeretném játszani azt a dalt, és újra várok, várok valamit, várok valakit. A zongorán egy dallam játszódik, a hegedű szólót zeng és felcseng a dal. Csak egy könnycsepp gördül le arcomon, csak egy belső érzés tombol bennem, csak azt érzem velem van. Ez a dal a hála dala szívemben. Köszönöm.

2009. márc. 25.

Üveg,

ami színtelen, áttetsző és homályos. Ha átnézel egy üvegen másként látod a világot, valahogy a formák megváltoznak, más színt kapnak és más kerül előtérbe. Például a napszemüveg. Szívesen hordok napszemüveget. Az erős napfény zavar és ez a szemüveg kis védelmet nyújt nekem. Üveg, amelyen keresztül szemlélem a világot. Mikor felteszem más lesz a tartásom, más lesz a hangulatom, más a mosolyom. Mert ez a szemüveg olyan nekem, mint egy védő maszk. Nem látják tekintetem, nem látnak belém. És én ezen a védő üvegen keresztül szemlélek, homályosan, nem a valóságot látva. Hiszen torzít ez az üveg, a színek nem azok, a formák nem azok, és a lényeg sem az.....elmarad.
Látni és átlátni, üvegen keresztül nézni és csak nézni. Amikor meglátok valamit úgy vélem igaz, hiszen én magam láttam, ott voltam. De mégis kimagyarázza, félre akar vezetni, hárít, majd eltereli a figyelmet a tárgyról, a jelenségről, és az én látásom lesz a probléma, az ok, ami kiváltotta a feszültséget. De nem, ehhez a kampányhoz ember kell, cél közönség és látás, nem nézés.
Üvegen keresztül szemlélek? Igen most ez az üveg kissé megrepedt. A repedések pedig egy újabb képet alkotnak. Valami mást, ami torzítva mutatja a való világot, a jelent.
Nem többet, nem kevesebbet csak mást, valódit és az igazat szeretném látni. És ha néha ezt üvegen keresztül nézem, akkor is belül látom.

2009. márc. 20.

"..ha az ember kész, éljen ahogy akar, ahogy tud.."

Hamvas Béla írásaira bukkantam egy böngészés során. Vizuális anyagokat is találtam az oldalon. Eddig nem olvastam, nem hallgattam írásait, csak a neve hangzott ismerősen, talán mert sokan idézték már.
Olbrin Joachim csodálatos utazása: "Napokra lenne szükség elbeszélni, hogy Olbrin Joachim hogyan akart elhelyezkedést találni. Nagy kötetekre lenne szükség elbeszélni, hogy temérdek vállalkozását miképpen kísérte minden esetben keserves kudarc. Egyszer kell rá időt szakítani... Amibe belefogott, abba is kellett hagynia... Szíve nem volt sötétebb...
Elhatározta, hogy elmegy a világ fő kormányzójához, hogy elpanaszolja baját... Három nap és három éjszaka ment felfelé, mindig csak felfelé...
Titkár: Hát mi bajod is van tulajdonképpen?
Olbrin Joachim: Az én bajom, hogy nem találom a helyemet a Földön."
Erről a keresésről szól a történet. Érdemesnek tartom meghallgatni vagy elolvasni. Érdekes, különleges. Én kisebb mosollyal hallgattam, mint egy esti mesét. De nem csak hallottam a történetet, hanem meghallgattam.

O. Joachim nem találta helyét a Földön, ő egy volt azok közül, akit nem a kormányzó gyártott, akinek köldökében nem volt sorszám, aki nem volt olyan mint a többi megszámozott, hanem a mester által készíttetett, aki a gyártás során saját véréből is csöpögtetett alkotásába.
És én? Mi van bennem? Mi vagy Ki ad erőt? Mitől vagy Kitől gyengülök? Én kitől kérdezzem meg, hol a helyem? Hány hegyet kell megmásznom? Hány éjszakát kell átutaznom? Hány tavat kell áteveznem? És a kérdésekre senki nem válaszol. Mert nincs rá válasz. Csupán feltevődik ez a kérdés sorozat, és elgondolkoztat. Bármennyire türelmes vagyok, most nem kapok választ. Nem tudok várni, nem ülhetek veszteg, bizseregnek végtagjaim, és indulnék...

2009. márc. 16.

Cérna szálon

Egy bábú, egy baba. Kiszabták, megvarrták, megalkották. Keze és lába cérnához biztosítva. Most adás szünet, nincs szereplés, nincs műsor.
Az óra ütött, próba van. Zene indul, a cérna szál megfeszül és elindul, mozog, beszél, táncol, ...és amit csak akartok. Négy cérna szálhoz rögzítve éli az életét. Műsorokban szerepel, néha kinevetik, máskor sajnálják, majd megtapsolják.
De megakar szabadulni a cérna szálaktól... Hozzájuk rögzítették, az emberekhez, az ő kezükhöz, kedvükhöz, hangulatukhoz, és azt játszva, amit ők éppen akarnak. És amikor gyengül a cérna szál, amikor már fesleni kezd, éppen az a vékony szál tartja a bábut...
Mi lesz ha előadás közben elszakad? Mi történik, ha cérna szál nélkül kell eljátszani a szerepet? És mi van, ha ...?
Nincs mert és nincs ha. Azokat a szálakat kicserélik, és mindig gondosan figyelnek rájuk.
Nem lógni és nem feszülni egy cérna szálon, nem általuk élni, nem nekik játszani, milyen lehet?-gondolkodott a bábú.

2009. márc. 15.

Hamvadó cigaretta vég

Dobozban él, különböző design alatt, különféle márka névvel. Sokan vannak, rengetegen, családba szerveződve, rokonsági kapcsolatot fenntartva élnek egymás mellett.
Az erősebb család már elvesztette az élvezeti szerepét, ők már csak szükségletek, éppen ezért örökkön fennmaradó család faj, amely nem vész ki.
Vannak az átlagos családok. Ők élvezetet, ízt, hangulatot teremtenek, szolgálnak. Ők olyan hétköznapiasak, mégis egyszerűek, nem erősek, nem gyengék, ők a közép réteg.
Vannak az elittek. Ők kevesebben vannak, de összetartanak. Mégis csökken család tagjaik száma, és a kihalás fenyegeti, de él, van és létezik. Mindegyik tagja egyedi. Formában és ízben is különböznek. De hangulat teremtési funkciójuk is változó. Néhányuk agressziót vált ki, van amelyik okokat teremt, stressz oldók, érzelmesek, és van amelyik szemérmetlen és szemérmetes, néhányuk csak hangulati, mások személytelen létezők. De van köztük olyan, aki a külsőt célozza meg és van, aki meg a belső érzelmet és vele együtt az élvezetet célozza meg. És még vannak, sok család és faj létezik.
Mindegyikükben van közös, a dohány és az elégés utáni vágy.
A dohány a szívük, az erősségük. A vágyuk is közös, mégpedig elégni valaki által. Megégni, égetni, kiégetni, elégni...elégni..hamuvá válni. Lassan hamvadni el és égni, élni. És mindez közben boldoggá tenni valakit, élvezetet okozni valakinek, együtt élni valakivel, szeretve lenni valaki által, egyszerűen jól lenni vele, a társaságában.

Én egyszerűen szeretem őket. Kellemes a társaságuk. Igaz néha tudnak bosszantani, néha tudnak nagyon dühíteni. De jók. Én élvezem őket, jó velük. Változatosak, nem unom meg őket, mindig más hangulatot teremtenek, mindig más érzelmet keltenek bennem.