Játék

A játékban van valami legyőzhetetlen. Valami örök.
Állandóan újrakezdődő és folytatódó.
A játék közös. A gyerekek egyformák.
A játékot indulatszavak, felkiáltások, nevetés vagy sírás kíséri.
Szeretet és gyűlölet. Mozgás. Áhitat.

2009. ápr. 20.

Szívemben bomba van


"Szívemben bomba van és hogyha megcélozom magát, már nyomban romba van, szaladjon hát amerre lát, mert én szét rombolom tudom a kis szerelmes szívét, ha meg nem gondolom, hogy ön tovább is élhet még..."-Budapest Bár-

Körülbelül ilyen érzésben, tombolásban, bomba módra robbanásban. Furcsán, mintha mámorosan. És nem szerelem, csak fellángolás. Nem érzelem, csupán egy állapot. Nem állandó, csak lappangó. Mintha egy szellő fújna keletről, és olyan kellemes, nyugodt, néha tombol és lendít. Mosolyt szül arcomra és békét odabent valahol mélyen.
Furcsa és kellemes. Még nem volt ilyen érzésem. Ez olyan mámoros. Nem tudom honnan, nem tudom meddig és nem tudom hova. De így most jó. Köszönöm.

2009. ápr. 19.

Például, amikor...


Jó hírt kapsz, örülsz. Ha a barátod boldog, te is boldog vagy. Ha játszatsz örülsz a játéknak. Ha süt a nap örülsz a napnak. És ha kellemes napod volt, régi baráttal beszélgettél, madarat hallasz énekelni...apró kis örömök a hétköznapokban. És ilyenkor megfeledkezel félelmedről, csalódásodról, a jövő tervezéséről és csak éled a mát, és azt reméled, hogy a holnap is hoz örömet. Így legyen.

Így szeretnék mosolyogni minden nap végén, így szeretnék feléd fordulni, nyitott lenni, ahogyan e kis virág. Egy kicsi, kis fehér mosoly, egy kis nyitott szem, egy kis nyitott szív.

2009. ápr. 16.

A félelem legyőzése út a szeretethez

Előadó: én.
Téma: Félelem.
Egy akkori aktuális téma, ami érdekel, érdekelt, és a választás rajtam. Mikor kipattant ez az ötlet, akkor kérdésekkel tele fordultam magamhoz. Ma szintén: mit mondhatnék? Csakis azt, amit megéltem, megtapasztaltam. De mégis, mitől lehetne érdekes, mitől lenne figyelemkeltő, mivel tölthetném ki azt az egy órát? És mint én és a módszerem: rövid, tömör, a többi rajtatok múlik. Így volt.
A félelem, mint negatív érzelem, tapasztaláson alapul. Szinonimáiként említhetném, hogy menekülés, rémület, rettegés, rémület. Egy nyugtalanító érzés, megakadályoz az elfogadásban, szeretetlenné tesz, beteggé és behatárol, korlátoz.
Mitől félhetek, félhetünk?
Embertől, az ismeretlentől, az újtól, szegénységtől, munkanélküliségtől, haláltól, betegségtől, Istentől, a magánytól, a szeretettől.
Bármitől félhetünk, ami helyzetünket bizonytalanná, fájdalmassá és kiszámíthatatlanná teszi.
Félni olyan, mintha egy mackót méreténél kisebb dobozba teszed. Összezsugorodsz, bezárulsz, kételkedsz, magányos vagy. Megélted? Én igen, és még fogom.
És mindez által fejlődőm, növekedem, ha szembe nézek a félelmeimmel, ha megnevezem azokat, ha elfogadok és szeretek. Mert a szeretetben nincs félelem.
A félelem segít magunkat tisztán látni. Nem a félelem ellen kell küzdeni, hanem meg kell tanulni szeretni.
A félelem legyőzése munka, út a szeretethez.

2009. ápr. 10.

Nagyhét-Húsvét-Feltámadás

Keresgélés és olvasás, figyelem és megértés. Talán ez az, ami kitöltötte a feltámadásra való készülődésemet. Találtam egy kedves olvasni valót, és úgy gondolom kapcsolatban áll a feltámadással, az újjászületéssel.

Popper Péter: Alvilági utazás
(Terror News 51.)

Sok évvel ezelőtt, huszonhat évesen, villamoson döcögtem Óbudán. Egy gyárba mentem előadást tartani, mert akkoriban lelkesen terjesztettem az ismereteket, és minden szereplést élveztem. Nagyon jóban voltam magammal, a világgal, azóta is alig megélt biztonság terpeszkedett bennem, mintha feltöltöttek volna valami kellemesen cirógató gázzal. A kocsiban alig lézengtek, délfelé járt, napos télidőn. Kinyújtottam a lábamat, hátradőltem az ülésen, és azt akartam játszani, hogy a szememmel ugráltatom a tárgyakat. Ismered? Az ember mereven néz egy tárgyat fél szemmel, azután vált: a másik szemét nyitja ki, emezt behunyja. A tárgy odébbugrik. A vezető sapkás feje volt a cél. A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal...A szemüvegem bepárásodott, halvány gyöngyszínű homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem - nézzük egymást. Bal szem - köd gomolyog csodálkozó arca előtt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül. Továbbmegyünk. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. És még százszor és később százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem - oké. Bal szem - köd, köd, ködök... Hatalmas lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszkető verejték szivárgott. Így kezdődött... Így kezdődött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem maradt oké.) Rákényszerültem tehát - vagy megadatott! - hogy, három évig a vakok birodalmában élhessek, azaz jobbadára önmagamban, még pontosabban magamba húzódva, vagy tudja Isten... talán a világ húzódott vissza tőlem, ezek nagyon bonyolult dolgok. A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal, keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg...mit is? Az Én és Nem Én között feszülő láthatatlan válaszfalat? Miért mondom ezt ilyen tudományosan gyáva személytelenséggel? Az igazat megvallva még ma is szemérmetlennek érzem, hogy erről valljak. Nemcsak intimitásról van szó, hanem a szégyenről is. A tehetetlenség szégyenről is, a test váratlan és alattomos lázadásával szemben. Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül. Soha ilyen mélyen belém égő biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kettő. Talán ez az öntudat, az önkonstatálás legnagyobb átka és terhe, ami nem sújt egy szabad államot, aki nem ébred rá erre a kétségbeejtő szimbiózisra, a Lény és Létezés végleges egymásba gabalyodottságára, erre a legvalódibb és legvégsőbb spirálra. Szóval a szégyen... Apámnál láttam megrendülve, mikor egy reggelen minden előzetes üzenet és figyelmeztetés nélkül - mert ilyen komisz az anyag - megbénult a bal lába. Felháborodottan erőlködött, kivörösödve és értetlenül, dühösen záporozta a parancsokat, fenyegette, terrorizálni akarta a lábát... aki most önállósítani akarta magát, és pimasz közönnyel nem engedelmeskedett. Azután már csak restelkedett. A láb? Apám? Azt hiszem végül is mindketten, és el is tudnám mesélni, hogyan szégyenkezik egy öndugájába dőlt láb, de most nem erről van szó... Hanem arról, hogy úgy látszik mégis kétfajta ember él a földön, a testi - szabad-e ma még leírni ilyen gárdonyigézás banalitást? - és a szellemi ember, és a "másfajta rajhoz" tartozás kegyetlenül lelepleződik éppen akkor, amikor a szimbiózis szétpattan: a betegségben és meghalásban. A testi ember büszke a betegségére, eseménynek érzi, kitüntetett állapotnak, ami rendkívüli fontosságot ad személyiségének. Részletesen meséli a nagy történés epizódjait, panaszkodva dicsekszik... A szellemi ember megalázottan hallgat... elmondhatatlanul szégyelli magát. "Segíts át anya türelemmel Elpusztulásom szégyenén!" Írja Illyés Gyula. Én nem vagyok költő. És mégis csak a vers mondhatta el a magam és a halhatatlan istenek számára, hogy mi történik velem: "Alkonyba olvadó körvonalak, Mindenütt gyöngyszínű pára szitál... Messze mögötte angyalalak, Amint a homályba lassan leszáll." Lassan leszálltam tehát én is a homályba, az angyalommal együtt. S miközben olyan szívesen elmondanám ennek az alvilági utazásnak a történetét - napok óta nézem a papírt, tátogok, mint az énekes, aki hirtelen elvesztette a hangját. A szemérem...És még valami: rádöbbentem, hogy ennek az utazásnak nincsenek sztorijai, sem anekdotái. Uristen, lehetséges, hogy azért nem tudom képpé formálni ekkori történéseimet, mert nem voltak képeim? Ez a krónika csonka marad. Mert miről tudnék beszélni? Arról, hogy a játék mentette meg a lelkemet. Láttam a betegtársaim - útitársaim - lelkének lassú eltorzulását, keserűségüket, gyanakvásukat, gyűlöletüket a látók iránt. Találkozások a szemészeti rendelők sivár várófolyosóin, kórtermekben, műtéti előkészítőkben... A paranoiától ments meg uram minket! Én elmerültem egy mítoszban. Kalandomat Gilgames élte meg alvilági vándorlásakor, és én hűségesen utánaindultam a sötétség birodalmába, életem nagy kalandjára a végtelenül hosszú barlangvilág éjszakájába, melynek végén csak a remény sejtette, hogy az angyalom végül is kivezet a fényre. Barlangvilág? Utazás önmagam éjszakájába. Ezt játszottam. Arról, hogyan szövődött mámoros szövetség az agykérgemmel, aki még látni vélt, mikor már nem láttam, aki elsuhanó sárga foltokból még makacsul, újra meg újra összerakta számomra a villamost. Arról, hogy életem legnagyobb ajándéka az újralátás extázisa, ami azóta is fel-fellobban bennem: tudod-e milyen gyönyörű egy polc? Egy lámpa? Az, hogy rózsaszín? Arról a biztos tudásról, hogy vakon is lehet sok örömet élni - és mégis...Azt mondtam öreg barátnőmnek, mikor meglátogatott: - Mégis, ha nem sikerülne a műtét, meg kell ölnöm magamat. Mert nem megyek el a vakok közé élni, mert ott tönkremegy a lelkem. Én senkit sem szeretek annyira, hogy jó szívvel véglegesen el tudnám fogadni tőle azt a kiszolgálást, amire szükségem van. Élethosszan... A fogalmazás pontos. Volt, aki annnyira szeretett engem, hogy nem érezte volna elviselhetetlen tehernek a velem maradást. Én nem szerettem senkit annyira... Ezt is akkor tanultam meg. Arról, hogy új félelmek keltek életre: félelem a keménytől, a szögletestől, ami belém döf, félelem a rendetlenségtől, mert hova hamuzzak, ha nincs a helyén a hamutál? Félelem a rántott hústól, amit nem tudok összevágni a tányéromon, ó, a jó leveskékkel nincs ilyen probléma! Félelem a szerelemtől. Igen, félelem egy szerelemtől, ami akkor öntötte el az életemet, és én nem láttam őt... Arról, hogy a látás fájdalom. Akkor éltem meg életem eddigi legnagyobb fájdalmát, amikor a műtét után előszőr csapott szemembe a fény. Az ingerléstől elszokott ideghártya felüvöltött. Azóta hiszek a születés traumájában, mert tudom, hogy az anyaméh éjszakájából a fényre születni fáj, rettenetesen fáj. Talán a szellem éjszakájából is... Arról, hogy véglegesen megtudtam: ember vagyok, az emberi közösség tagja. Mert a legnagyobb hiány, a legelviselhetetlenebb megfosztottság mégiscsak az volt, hogy éveken át nem láttam emberi arcot. Ez volt az igazi magány, és annyira gyötört, hogy nem is vettem észre. Nem mertem észrevenni. De amikor operáltak, történt valami. Sebész barátom szinte a mellemen feküdt, úgy dolgozott. Egyszercsak azt mondta: - Most fájdalmat fogsz érezni! Kicsit csípős kín. Aztán mintha széthasadna a templom kárpitja: felszikrázó fájdalom és közvetlen közelről rám néz egy arc. Egy emberi arc, amit három éve nem láttam. Nincs az a szerelmi extázis és üdvözült boldogság, ami utolérné ezt a pillanatot. - Mit látsz? Megrendülten és befelé sírva, csöndesen válaszoltam: - Téged.

2009. ápr. 7.

Kérdés és várakozás

Állandó, néha tomboló kérdés a "Hogyan tovább?". És ez általában akkor merül fel, amikor túl sok a szabad óra, nincs kitöltve egy nap órája, perce és kérdések merülnek fel. A gondolatok egy kis szó foszlányokban körülöttem lebegnek egy bárányfelhőn pihenve: pálya kezdés, folytatás, élet, szemlélet, váltás, kockázat, új, tavasz, fájdalom, éhség, szomjúság, öröm, keresés, félelem, harc, báj, vágy, elfogadás, megbocsájtás, megszeretni. És jelen van, néha tova száll, néha elő kerül, néha eltakarja a napot, néha nem látok tőle. És ez olyan, mint egy állandó kísértés. És szabadulni akarok tőle. De így nem megy. Minél jobban el akarom kerülni, annál jobban közelit és előttem van. Közeledve Húsvét öröm ünnepére, ez a felkészülési idő is sok mellék utat tett láthatóvá. Sok olyan gondolat és szó foszlány van még eltemetve ott bent, amelyek már régen darabokban és ott mondhatni "bűzölög". Csak egy lépés az ajtó nyitásig, csak egy mozdulat szembe lépni.
Várakozás? Talán igen, talán nem. Talán várakozni kell most, de meglehet hogy mégis lépni vagy indulni kéne? És közben nem történik semmi. Csend van.

2009. ápr. 5.

Ébredő természet,
új zöld és napsütés.