Kockákból építeni fel

Halk léptekkel közeledtél felém. Csend volt és homály. Kint fülledt meleg és bent hűvös volt. Kipirult arccal nyitottál ajtót. Olyan hirtelen megjelentél, hogy kissé összerezzentem, mikor megjelentél. Rád néztem és te mosolyogtál rám. Mondtál valamit, de nem értettelek meg. Szemeid ragyogtak. Majd hirtelen üvölteni akartál, nem tudtad mit kezdj magaddal. Kezeiddel kapálóztál, segítséget kérve, a tekinteted körbejárta a szobát és hangosan, könnyes szemeiddel motyogtál valamit, amiből én nem értettem meg semmit.
A tested végre szabad lett és elindultál a lépcsőn felfele. Nem szóltál semmit, csak néztél és mosolyogtál. Én a karfában kapaszkodtam. A kezed kezemre tetted, megsimogattad, majd a mutató ujjam szorítottad. Mintha jelezni akartál volna valamit és húzni kezdtél a kezemnél fogva. Magaddal vittél. Útközben mindig magad mögé néztél, hogy jövök-e. Elengedted a kezem, hagytad, hogy kövesselek.
Mikor felértünk a szemeid ragyogtak a boldogságtól. Örültél nekem, hogy követtelek, hogy nem hagytalak magadra, hogy figyelek rád. Örömödben körbe szaladtál, ugráltál és nevettél, hangosan nevettél. Újból megfogtad kezem és egy kockát tettél bele. "Építsünk" - ezt mondtad. Építsünk kockából házat, majd az autót is tegyük bele és kaput is készítsünk...

Kis kockákból építem neked a ma örömét, apró kockákból építek magas falat. Megjössz és lerombolod, darabokra szeded szét, majd te kezded újból rakni.
És ha én nem teszek egy kockát közbe, a kezembe adsz egyet, hogy én is része legyek.
Néha úgy látod túl sokat vagyok egyedül, mást akarok, máshogyan. Figyelmeztetsz, mikor nem figyelek rád, tekinteted elárulja mit szeretnél, kéz fogásod elárulja hova akarsz vinni magaddal. És nem hagyod, hogy hallgassak, nem hagyod, hogy unatkozzak melletted, nem hagyod, hogy rajtad kívül mással foglalkozzak. Ha kell kiáltasz és kapálódzol, hogy vegyelek észre, nézzek rád, foglalkozzak veled. Bármennyire nem értsük néha egymás nyelvét mégis jól megvagyunk, mégis örülünk egymásnak. És ha követünk el hibákat, figyelmetlenek vagyunk, egy tekintettel megbocsájtunk egymásnak és a játék tovább folytatódik.

Miért nem megy ez a felnőttek világában, ahol gyakran nagyobb hangsúlyt kap az érzelem vagy a cselekedet!? Miért más a nyelvünk, miért nem értesz meg, miért nem tudunk elfelejteni, miért nem tudunk egymás szemébe nézni és játszani tovább!?

Most szeretnék kapni tőled egy kis kockát, hogy elkezdjem építeni életem, hogy folytatni tudjam szívem kis lakását, lelkem ajtaját. És szeretnék mosolyt adni, a jelenlétemet, hogy örömödben nevetni lássalak, hogy érezzem még kéz fogásod.
Az értetlen értelmét nem akarom megérteni, de hallani akarom a zenét, mely táncra perdít. Építeni szeretnék kockákból házat és homokba rajzolni. Megfogni a kezed, szorítani az ujjad, majd elengedni és érezni azt, hogy mellettem vagy.
Kockákból építeni házat...
Az egyik kocka lenne az elfogadás, a másik kocka az öröm lenne, a harmadik lenne a szeretet, negyedik a játék, ötödik a mosoly, hatodik a biztonság, a hetedik lenne a ...
Nem tudom egyedül felépíteni, folytasd a kockákat, csak mutass rá, én megnevezem, csak jelezd és én a kezembe veszem, csak légy itt, légy jelen!