Játék

A játékban van valami legyőzhetetlen. Valami örök.
Állandóan újrakezdődő és folytatódó.
A játék közös. A gyerekek egyformák.
A játékot indulatszavak, felkiáltások, nevetés vagy sírás kíséri.
Szeretet és gyűlölet. Mozgás. Áhitat.

2009. aug. 22.

Az üvegfalon túl

Minden reggel és este egy madár hosszan csiripel az egyik almafa ágán. Miután abbahagyja a hangoskodást, csend van. A vonat sietve fütyül és elmegy, a nagy autók kisebb rezgéseket okozva haladnak el a ház mellett és délben a gyerekek visítozása, kacagása és sírása hallatszik. Szürkületkor néha behalatszik egy autó burrogása, a kertből az almák leesésükkor mély és rövid koppanással jelzik földre érkezésüket. És elkezdődik az esti koncert, amelyet a tücskök sokasága ad elő. Ezt a szomszéd, néha hangos zenével akarja tompítani, de a tücskök hangosítása már a profizmus fele tart.
Magány az egyedüllétben.
Az üvegfal egyik oldalán vagyok és nézem magam. A falon túlról hallom a suttogást, a zajt. Ezt zenével próbálom csitítani, de lassan rájövök, hogy nem ez a legjobb módszer. Minél hangosabb a zene annál jobban erősödik a suttogás, a morajlás.
Az üvegfalon keresztűl látom a mozgást, az eseményeket, a felpörgött és mintha élettel telített vagy monoton(?) cselekvések sorozatát. Néha felállok és úgy próbálom nézni, máskor pedig vízszintesen fekve, a földdel párhuzamos testpozicióban szemlélődöm, de ugyanaz. Testpoziciómat változtatva is ugyanaz a világkép.
Ez az üvegfal...és ha áttőrném, vagy átmásznék? Valahogy át kellene jutnom. De van ott valami vagy valaki, aki olyan mint én. Követi mozgásomat, ritkán mosolyog, merev és mindig ott van. Zavar a jelenléte.
Olyan ez, mint az a kis sötét folt a jobb szememben. Mikor megjelent rettenetesen zavart, homályosan láttam abban a pontban, orvosolni akartam, majd lassan megszoktam. Mikor hiányzik megkeresem, vizsgáztatom, hogy még mindig akkora felületet takar-e el előlem, mint megjelenésekor. És ott van, hozzám nőtt, megszoktam.
Látom azt a valakit az üvegfalban, aki mereven és mélabúsan néz rám szigorú tekintettel. Néha olyan, mintha megvetne. Mi rosszat tettem, hogy így néz rám? Megkérdem tőle, de nem válaszol. Újabb kérdést teszek fel, de csak a csend van. Elhalkul minden. Nincs zaj, nincs tücsök koncert, nincs semmi csak a csend. Én pedig kérdezek újból és újból. Teljes a némaság. Bekapcsolom a zenét, de már zavar az is egy perc után. Csend van és ott az az átkozott üvegfal, és onnan néz rám ő. Csak ő van és én, na meg a csend. Próbálok újból kérdezni, számonkérem tekintetéért, megítélem merevségét és elítélem személytelensége miatt. Ő csak néz rám és hallgat. Miután ítélkezésem és rágalmazásom irányába befejeződik, én is hallgatok. Hallgatunk mindketten, ő néz engem én nézem őt, a csend az pedig ott van, jelen van.
Lassan megszólal, de nem zenében, nem zajban, nem morajlásban, hanem a csend a maga nyelvén, amit én megértettem, hiszen hozzám szólt. A szívem és értelmem lassan felfogta, hogy ki az a valaki, akit ott látok az üvegfalon, akivel próbáltam párbeszédet kialakítani,...én vagyok. Felzaklatott a válasz.
És lassan fájni kezd a csend, eltompúl bennem minden. Mintha valami a torkomban marcangolna, valami ki akar jönni belőlem, de szorítom, nem engedem. Újabb kérdéseket teszek fel az illetőnek és ...válaszol.
Most őt hallgatom, nem szólok közbe, nem tagadom állításait, nem próbálok ellenérvekkel védekezni,..nem. Most ővé a szó, hagyom beszélni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése