Elvesztettem vagy másképp élem?

"Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek úgy tesznek, mintha minden örökké tartana. Egyszerűen nem gondolnak a jövőre. (...) Nem akarják tudomásul venni, hogy földi létünk rövid időre szóló ajándék, amelynek egyszer véget kell érnie! (...) Akkor viszont mi értelme van a boldogságnak, ha a sors ezt az ajándékot mindenképpen elveszi tőlünk? Mi benne a jó? Az, hogy az ember utánna még boldogtalanabbá válik? Az ember a boldogságért küzd, és amikor már elérte, előre tudja, hogy el kell veszítenie. Minél nagyobb a boldogság, annál nagyobb a veszteség. Amikor még nem voltam ennyire boldog, tulajdonképpen mégis boldogabb voltam, mert még nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elveszítem a boldogságot! Így végül arra a következtetésre jutottam, hogy csak az lehet és maradhat boldog, aki soha nem élte át a boldogságot! Micsoda szörnyű ellentmondás!És miért van ez így? Azért, mert minden csak bizonyos ideig tart, semmi sem örök, minden meghal, minden megszűnik, mindennek véget kell érnie!" (Elisabeth Haich-Beavatás I.)
Mert egykor a pillanat elragadott és mert valamikor öröm érzése töltött el, nem bánom. De valóban, miért kell elveszíteni, miért hagyjuk múlni? Mert így van ez rendjén, így van ez az idővel, mert időben élünk ugy-e?
Igen, tudom, hogy elveszítem, de ha ez okból nem akarnám megismerni, akkor rég meg ette a fene az örömet és a pillanatot. Nem azért vagyok boldogtalan, mert nem élhetem meg a boldogságot, vagy mert elvesztettem, hanem mert másképp élem meg. Ugyanazt a boldogság érzetet egyik boldog pillanat sem fogja felidézni, újra élővé tenni. Mindig más, mindig új. Ez okozna boldogtalanságot?
Nem, a jelenlét és a lelkiállapot, hogy felismerem-e, észreveszem-e azt a boldogságot amiben éppen vagyok, jelen vagyok!
És mert semmi sem örök, hanem minden múlandó, ezért éld meg a jelent és engedd, hogy az a jelen pillanat boldogsággal töltsön el.
Minden mi új, minden mi más, hat rád, beléd tőr, beléd hasít és formál.

Ne kövess, ne légy előttem, sem mögöttem, mellettem légy és bennem.