Csupán sejtésem van, mi minden történhet az ablakok és falak mögött, azokon az estéken, amikor bent fények világítanak, odakint hideg és köd és sötétség.
Azért mert ember vagy és társasági lény, még nem jelenti azt, hogy mindenképp társaságban kell lenned, emberek közt.
Milyen az amikor egyedül ünnepelsz? Milyen az, amikor egyedül vagy e falak és ablakok mögött?
Milyen az, amikor kérdések halmaza zuhan rád, csak úgy, hirtelen, önmagától?
Megijedsz vagy válaszokat keresel?
Válaszokat vagy magyarázatokat? Mert nem mindegy.
Válaszokat vagy feladatokat? Mert nem mindegy.
Egyedi tud lenni az a pillanat, amikor valaki melletted van és egyedi, ünnepélyes tud lenni az a pillanat, amikor magad vagy. Meg tudod élni mindkét állapotot? Vagy tereled, és azt mondod, nem érdemlem meg... Dehogy is nem...
Értékes vagy úgy, ahogy vagy. Ha egyedül, ha társaságban.
Van feladatod.
Egy esti csendben egy nagy koccanás zavarta meg a csend zenéjét. Bumm...csatt...puff...
Csak egy sima ütközés, kocanás, a távolság be nem tartása miatt.
Akit megütöttek hátulról egy tiszta új, fehér, márkás autó.
Kiszáll belőle egy hőbörgő, ocsmány szavakat ordibáló 30-as férfi. Öltözet: sport cipő, tréning nandrág a füss tipusból, poló és bőrdzseki.
Mellőle egy szőkére festett, kontyolt 50-es nő, fehér rövid bundában, magossarkú csizmával és szoros nadrágban.
Aki megütötte egy hosszú hajú barna 30-as nő. Egyszerű, négy ajtós kis strapált, használt autóból száll ki. A hölgy mellől egy szoros nadrágban, tenisz cipőben, szörmés téli kabátban, gyorséttermi poharas üditővel a kezében egy tini srác.
A hölgy a biztositó papirral kezében, leveszi autójáról a számtáblát. A tini srác, dühöngő állatként a gyorséttermi üditőjét az ő autójukra önti hirtelen agresszív reakcióval.
A szűz új autót elkezdik törölgetni, még fényesebb mint volt, olyan patyolat fehér hátúl, hogy meg is lehet csókólni. Nincs semmi látható nyom, a horog kifogta az ütközést.
A nyalt hajú férfi mégis mint agresszív kismalac, kinek a farkát huzzák, órdít, sétál fel és alá, hátra nyalja frizuráját újból és újból.
A szőke törölget, a barna a papírt fogja és telefonál.
Sok kérdést dob fel ez a kis koccanási reakció.
Emberek és a társadalom képe. Igen, így és ilyen körülmények közt vagyunk a hétköznapokban.
Van, aki tárgyi értékét csókolja hátulról és simogatja, cirogatja. Mert az érték!!!
Van, aki azt csinálja, amit lát: legyek én is állat, megmutatom az agresszivitás egy formáját, fellobanok és csatt, ömlik a ragacsos lötty a kis strapált eszközre.
Van, aki a megoldást látja és cselekszik.
Van, aki isteniti új eszközét. Mit számít a vele szemben álló ember. Ha nem fékezi magát behúz a barnának, mit számit, hogy az nő vagy sem.
Tévedünk, hibázunk és különböző módon reagálunk a ránk hárult felellősségre.
Szembenézek vele, beismerem, és a megoldásra törekszem vagy őrjöngök, dühöngök, órdítok, mert vonyít bennem a kétség, és hárítok, mert mindennek TE vagy az oka?
És a személyes életemben?
Ha koccanok? Ha én ütközöm? Ha én csiszolom és simítom a vadi új, megszerzett, kapott vagy lopott emléket, élményt?
Ha rám ordít a normalitás, hogy felelj meg, légy tökéletes, ahogy elvárjuk?
S ha én ordítom, hogy legyen már megfelelő, legyen tökéletes?
Mérlegen az értékem. Tudom mi az.
Nem kell mindenki szeressen, nem kell mindenki elfogadja, és nem kell mindenkinek megfeleljen.
Magamnak, igen. Mert így érzem jól magam a börrel fedett lelki testben.
