Hirtelen zürzavar támadt, mozgás, tele vidámsággal. Majd elment, kötelességből megjelent. Ott ült a padban és csak ő hozzá fohászkodott. Hálával és kéréssel fordult feléje. Majd hírtelen elszorult benne valami és kiment könnyes szemmel.
És nem érti az érzést, nem tudja miért nem tudott ott maradni... Az a fura érzés él benne, és találkozáskor újra előjön. A kérdés marad: miért? Talán a csendben meghallja a választ. Ezért a csend mellett döntött!
Én vagyok az, aki nem jó,
Fellegajtót nyitogató.
Nyitogatom a felleget,
Sírok alatta eleget.
Ifiúságom telik el,
Azért a szívem hasad el.
(Az anyád ragyogós csillaga.)
Ifiúság gyöngykoszorú,
Ki elveszti de szomorú
De bolond volnék, ha búsulnék,
Ha a búnak helyet adnék
Én a búnak utat adok,
Magam pedig vígan járok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése