Kalapálom a páncélom!

 Lekapcsolom a villanyt én is a fejembe :) 

Mert mindennek oka van. De amikor a csalódásodra még egy adagot rátesznek, akkor a dűhtől felnyársalnád a világot, és az összes emlékedet, megtapasztalásodat. 

Elképesztően jó, és megnyugtató, hogy bízhatok a megérzéseimben. Fantasztikus. Mint amikor, magadra figyelsz és a tested rezdüléseire, és rájössz mi-miért-hogyan működik. Na pontosan így van ez a belső lelki folyamatokkal, amikor meg tudod nevezni mi, miért, hogyan :) 

Csalódni egy emberben, az mérgező, kezdetben elviselhetetlen teher, majd egy megkönnyebülés, hogy vége és elengedted. 

Azzal megbarátkozni viszont, hogy téged használt fel? - és ezt te hagytad is - na ez viszont iszonyú nehez. 

De hozzásegít, hogy egy egészséges páncélt alkoss, önmagadért. Hiszen éppen ideje volt! 

Eljött ez az idő. 

Kalapálom  a páncélom, mert kell, szükséges! 

van úgy ....

Van: 

Aki elvesz és akitől elvesznek. 

Aki játszik és akivel játszanak. 

Aki sebez és aki sebzett. 

Egyik szerep sem egyszerű. Fel kell vállalni, és annak felelősségét is. 

Elengedni, ami sosem volt az enyém

 Amikor kifele mászol, kicsit más szemmel tekintesz vissza, más szemmel látod, hogy mi is történt, mi volt, hol és miben hibáztál. Igaz, az a kijelentés, amiszerint, ha a szivedet adod, az érzéseidet, azzal együtt a szenvedésre is kinyitottad a kaput. 

Beléptél a szeretetbe, beléptél a szenvedésbe. 

Meggyászoltam és kigyászoltam azt, aki és ami sosem volt az enyém, soha. Minden nap, abban a bizonytalánságban élve meg a pillanatokat, hogy mikor engedik el a kezem, mikor mondanak nemet rám, mikor lépnek tovább. 

Ilyen labilitásban élve minden nap, mert akik körülvesznek, egy idő után: meghal, elmegy, elköltözik, elutazik, stb. ....  

Amit valóságként éltem meg igazából csak egy álom volt és egy emlék. Egy picurka mese az életemből, amit becsukok és felteszek a polcra. 

Azt hiszem, egy kis időre felteszem a polcra a szívemet is, hogy ne fájjon ha tévedek!