2022 őszén egy döntéssel kezdődött, decemberben pedig a kivitelezés lépéseivel folytatódott a változás.
Új életet kezdtem, egy új helyszinen, majd egy új országban, de ami a leglényegesebb, hogy egy társsal, a párommal.
Sok új dolog kezdődött: párkapcsolat, új lakhely, új otthon, majd egy másik új otthon, új ország.
És a gyászra - nem volt sok idő. Mert hogy az addigi 18 évet, a múltat, a régi szokásokat, a régi helyszineket, munkát, munkatársakat... valahogy mégis le kell zárni, el kell engedni - főleg ha ragaszkodás, megszokás volt a kapocs.
Még vannak félelmeim az egészségemmel kapcsolatban, de nem táplálom ezt az érzést.
Az új otthon kialakitása számunkra nem volt olyan rettentően ilyesztő, mint ahogy féltünk mindketten. Természetes, apró lépésekkel közeledtünk a "jó nekünk együtt itthon" megéléséhez, megérzéséhez. Ezt a belső örömöt semmi nem pótolja, semmilyen pótcselekvés nem helyettesiti.
Egy másik újabb otthon határokon, tengeren túl kialakitani, nem járt könnyebben. Mivel az új környezet, új munka, új nyelv... mind mind hatással van az érzetemre.
Elsőként, fontosnak tartottam a saját személyes terünk kialakitását, hogy azt otthonnak nevezzük, a mi kis személyes, társ-létünk konfortos legyen, meleg, jól eső érzést nyújtson, nyugodt és harmónikus legyen.
Az új munkával, új szokásokat vezettünk be, .. azaz alakultak ki.
A korán kelések, korábbi fekvést és előkészületet vett igénybe, illetve a munkába menrt idő.
Ki főzi a reggeli kávét? Mennyi idő kell annak nyugodt elfogyasztására? Mennyi idő a gyárig eljutni gyalog, biciklivel, autóval? És télen? És erős szélben? Az eső már nem számit :)
Az új munka...
Irodai munkásként és emberekkel dolgozva, és asztal mellett vagy éppen eseményen töltve a munkaidőt,...ez a gyári munka hatalmas fordulat volt.
Sok könny, gomboc érzés, feszülő szorongás, érzelmek hullámzó váltakozása vett hatalmába.
A párom nélkül nehezen tudtam volna egyedül végig vinni.
Majd a gyötrelmes kétségek, az elveszettség érzése, a talajvesztés megérzése.... egy fiókból a másikba dugdostam őket...az érzéseket, amelyek gyengitettek.
És nem éreztem magam erős nőnek. Gyengébbnek éreztem magam, mint mikor egyedül voltam.
Nehéz volt összetolni a törmelékeket. De lassan lassan kialakúlt a vizió, a misszió, és a bennem levő Én formálása. Valakivé lenni és valakinek lenni, valaki számára.
Érted?
Bejegyzés zárása: LAGOM
a kislépések műveszétevel: se sokat, se keveset, éppen eleget !
