Ne nézz hátra jön a farkas!

Adventi időben, elcsendesedve és néha tombolva, mert a csendben megszólal valami.
A virrasztás, a korai ébredés nem volt kíméletes, de annál szebb és mondhatom tudatos készülődés a befogadásra, az ujjászületésre. És volt göröngyös út, volt mély árok, volt sötét és hideg, és volt jég, hó, majd tevékeny alkotás, hallgatás, szelid mosoly és ajándék, hála és köszönet.
Ne nézz hátra, mert jön a farkas. Igen, ha hátra nézel fogait villogtatja rád a sérelem, a megbántás, a bűn, a múlasztás és a többi. És rád támad hirtelen és viaskodsz, mert élni szeretnél. Élni harapás nélkül és sérülés nélkül. De a harcban te is bántasz, te is okozol sérülést, éppen mert védekezni próbálkozol.
Hátranéztem, és észrevettem a farkast, megláttam, és vártam...vártam a támadást, hogy védekezni tudjak. Harc és sérülések, mélység és hideg, hogy megértsek valamit, elfogadjak valamit. Mert nem fogadom el, amig meg nem értem, meg nem szeretem ami velem történt.És ha nem fogadom el, akkor nem is tudok megbocsájtani mindazért.
Kis batyuban horgoltam össze. És koszorú helyett a gyertya körül apró ilyen-olyan porfogó emléktárgy jelzi az évemet, a találkozásaimat, az embereket, a rossz és jó döntéseket, a reményemet és reménytelenségemet, a beteljesült és be nem teljesült álmokat...az adventet, a tisztítást, hogy helyet készítsek, hogy utat készítsek. Rövid vagy hosszú és rohan ez az idő? De a farkas már nem vicsorog rám, farkát csoválja és vár valamit tőlem.

Báttya, báttya, mely az út hegy kerekére?
Hosszú-e még az az út hegy kerekére?
Igen hosszú, nem látom, hegy kerekére,
Hová rohan, nem bánom, hegy kerekére.

Kicsi lennék, szép lennék, hegy kerekére,
Az anyámnak jó lennék, hegy kerekére,
Édes lennék, só lennék, hegy kerekére,
Az apámnak jó lennék, hegy kerekére.

Ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra!

Talán

Részlet: Godot-ra várva, Samuel Becket, színmű

ESTRAGON: Gyönyörű vidék. (Megfordul, a színpad széléig megy, s a közönségre tekint) Mosolygó táj. (Vladimirhoz fordul) Menjünk innét!

VLADIMIR: Nem mehetünk.

ESTRAGON: Miért?

VLADIMIR: Godot-ra várunk.

ESTRAGON: Persze. (Szünet) Bizonyos vagy benne, hogy itt van?

VLADIMIR: Micsoda?

ESTRAGON: Az a hely, ahol várakoznunk kell.

...........................................

ESTRAGON: Már itt kellene lennie.

VLADIMIR: Nem mondta biztosra, hogy jön.

ESTRAGON: És ha nem jön?

VLADIMIR: Akkor holnap megint eljövünk.

ESTRAGON: És holnapután is.

VLADIMIR: Esetleg.

ESTRAGON: És így tovább.

VLADIMIR: Azaz, hogy...

ESTRAGON: Amíg el nem jön.

VLADIMIR: Könyörtelen vagy.

ESTRAGON: Tegnap is itt voltunk.

VLADIMIR: Ah, dehogy, becsapod magad.

ESTRAGON: Mit is csináltunk tegnap?

VLADIMIR: Hogy tegnap mit csináltunk?

ESTRAGON : Igen, mit?

VLADIMIR: Hát... (Megsértődik) Kételkedni, azt aztán tudsz.

Talán próbáltam dönteni, talán próbáltam választ találni a kérdésekre, próbáltam megérteni a miértet...és közben vártam és várok. De nincs válasz, csak az van, hogy talán...talán...és közben az idő az telik és tovább várakozom. Beszélni valamiről annyi mint értelmezni azt, tehát az időt és a várakozást próbálom értelmezni. De lehet-e arról beszélni, ami még nem jött el és lehet nem is fog? A várakozás, az az idő ami még hátra van, jövőbeli. És talán valamiféle változásra irányul. Valami olyanra vagy valaki olyanra várunk, ami vagy aki változást hoz az életünkbe, a mindennapokba. Valami jót várok, ami jobbá teszi az életem, engem. Valakire várok, aki boldoggá tehet, akit boldoggá tehetek. Valamiféle változást igérő idő a várakozás.

Csomagot várok a busztól. Hamarabb kint vagyok az állomáson és várok izgalommal, örömmel, kiváncsian, feszülten, hogy megérkezzen. És mikor megérkezik, hazaviszem és kibontom, és...meglepetés és változást hozó percek, ajándék mindennapra egy kicsi az otthoni ízekből.

Találkozni szeretnék valakivel. Megbeszélt időpont elött ott vagyok, hogy nekem kelljen várnom, és izgatottan, kiváncsian és örömmel várom a találkozás perceit. És mikor ott van, eljön, valami más lesz, valami megváltozik, mintha a kiváncsiság, a várakozás izgalma megcsendesülne bennem.

Várakozásom tárgya mindig változó. Ez lehet a stoppnál a zöld, a bankban a sor eleje, a buszban az ülőhely, a vizsgán az átmenő értékelés, munkahely, barát, társ, békesség, nyugalom, egészség....és a többi.

És a várakozó személy: fél vagy remél, készül vagy elcsügged, esetleg beletörödik, vagy éppen tervez, elképzel és álmodik?

És én is kérdezek mint Becket Estragonja, hogy ez az a hely, ahol várakoznom kell?

És biztatom magam, hogy biztos eljön majd, és ha ma nem, akkor holnap, és ha akkor sem akkor holnapután. Talán egyszer..de az idő...tikk-takk..tikk-takk..És én lassan elveszek az időben, és várakozásom hiábavaló lesz, ha hagyom veszni, ha engedem.

Mert talán még nem értettem meg....!

Az én vagy-vagy -om!

Mi a valóság? Az ellentétek folytonos feszültsége, állapotok és azok váltakozása, érzelmi, hangulati, személyes és nem tőlem függő elemek, történések váltakozása.
Egy kis filozófia, eszmefuttatás Kierkegaard elméletével.
Egyes dolgok megismétlődnek és ok nélkül vagy okkal, de mindig ugyanaz a cél: elérni, megszerezni, megélni. Valaminek a megszerzeséré törekszünk és kisérletezünk. És ezek ismétlődnek és újbó és újból. De ugyanazt mégegyszer nem fogjuk átélni, ezért állandó ismétléseket végzünk, hogy hátha, kisérletezünk, hogy a recept megíródjon. De nem megy, nem lesz rá recept. Csak a lista marad, a tapasztalat listája pozitív és negatív cimkével feliratozva.
Lehetőség? Van, az mindig van és sokat észreveszünk, de még több lehetőség mellett megyünk el úgy, hogy fel sem ismertük.
És ha felismertük a lehetőségek tárházát? Ki kockáztat? Kinek van bátorsága? Mérlegelés jó és rossz között, gondolkodás a vagy-vagy, az és-de között.
És most váltok, egyes szám első személy, mert nem tudom a válaszod, a válaszotok.
Lehetőségek közül az tud választani, aki felismeri és mérlegel, majd dönt. Kockáztat, sodródik, majd partra száll.
Talán még nem értem meg arra, hogy a vagy-vagy közül válasszak, hogy mérlegelni tudjak. Talán még sokat kell tanulnom, talán még sokat kell látnom.
Előre nézve élni, visszatekintve megérteni!

Life is wonderful

A túlélés négy szabálya

1. Ne panaszkodj!
A szenvedést nem szabad túl dramatizálni, legyengülsz.
2. Keresd az élet apró örömeit!
Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit, meg kell örvendezni - ez az élet művészete.
3. Önbecsülés!
Abban a helyzetben, ahol éppen vagy megmutatni, hogy külömb vagy. Nem túlértékelés, nem nagyrabecsülés és nem önreklámozás.
4. Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb!
Istennel való kapcsolatod: légy kibékülve a Jóistennel. Hit és bizalom Ő benne.

(Placid atya, bencés szerzetes előadása alapján)

Elvesztettem vagy másképp élem?

"Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek úgy tesznek, mintha minden örökké tartana. Egyszerűen nem gondolnak a jövőre. (...) Nem akarják tudomásul venni, hogy földi létünk rövid időre szóló ajándék, amelynek egyszer véget kell érnie! (...) Akkor viszont mi értelme van a boldogságnak, ha a sors ezt az ajándékot mindenképpen elveszi tőlünk? Mi benne a jó? Az, hogy az ember utánna még boldogtalanabbá válik? Az ember a boldogságért küzd, és amikor már elérte, előre tudja, hogy el kell veszítenie. Minél nagyobb a boldogság, annál nagyobb a veszteség. Amikor még nem voltam ennyire boldog, tulajdonképpen mégis boldogabb voltam, mert még nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elveszítem a boldogságot! Így végül arra a következtetésre jutottam, hogy csak az lehet és maradhat boldog, aki soha nem élte át a boldogságot! Micsoda szörnyű ellentmondás!És miért van ez így? Azért, mert minden csak bizonyos ideig tart, semmi sem örök, minden meghal, minden megszűnik, mindennek véget kell érnie!" (Elisabeth Haich-Beavatás I.)
Mert egykor a pillanat elragadott és mert valamikor öröm érzése töltött el, nem bánom. De valóban, miért kell elveszíteni, miért hagyjuk múlni? Mert így van ez rendjén, így van ez az idővel, mert időben élünk ugy-e?
Igen, tudom, hogy elveszítem, de ha ez okból nem akarnám megismerni, akkor rég meg ette a fene az örömet és a pillanatot. Nem azért vagyok boldogtalan, mert nem élhetem meg a boldogságot, vagy mert elvesztettem, hanem mert másképp élem meg. Ugyanazt a boldogság érzetet egyik boldog pillanat sem fogja felidézni, újra élővé tenni. Mindig más, mindig új. Ez okozna boldogtalanságot?
Nem, a jelenlét és a lelkiállapot, hogy felismerem-e, észreveszem-e azt a boldogságot amiben éppen vagyok, jelen vagyok!
És mert semmi sem örök, hanem minden múlandó, ezért éld meg a jelent és engedd, hogy az a jelen pillanat boldogsággal töltsön el.
Minden mi új, minden mi más, hat rád, beléd tőr, beléd hasít és formál.

Ne kövess, ne légy előttem, sem mögöttem, mellettem légy és bennem.

Befejezetlen folytatás

Kérdezem a miért, hogyan, kivel, hol szavakkal. Választ akarok most, de azonnal. Ő türelemre int és hallgat, újból hallgat. Igen mesélt nekem, szólt hozzám onnan valahonnan, de nem ám szép tündér meséket, nem az üveghegyekről és Napországról, nem a három próbáról és nem a jók jutalmáról. Árnyországról beszélt. Arról, hogyan élnek ott az emberek. Hogy nincs ott uralkodó, csak maga az ember, hogy nincs ott törvény, nincs ott szabály, csak az ember van és kész. Vándorló lelkek, átutazók. Nekük ott nincs álmuk, nincs atyjuk, jöttek valahonnan, de nem tudják merre tartanak. Az emlékek filmjeivel szórakozva táplálkoznak a múltból. Porban fürdenek és nincs nappal, csak éjszaka van és a csönd. Hallgatnak, mind hallgatnak.
Én is hallgattam, őt. Majd elhalgattam. A kérdéseimre választ sosem kaptam. Nézem őt és meredten bámul rám. Ő, az üvegfal. Az Ő, az Én. Én valójában Ő vagyok, és Ő igazából Én, de az üvegfal...
Kérdeznék én, de kitől? Szeretném, ha megmondaná mit és hogyan, honnan, kivel? De nincs kitől. Én vagyok. Az üvegfal egyik oldalán, csak én vagyok senki más.
És nem tudok felelni a kérdéseimre.
Nem, szavakkal nem megy. Talán megpróbálom az életemmel.
Szavaimmal nem tudom becsapni őt, hogy átengedjen az üvegfalon túlra. A szavaimmal nem tudom megszeretni őt, hisz hozzám tartozik.
Talán, ha közelebb lépek, talán ha elindulok, ha cselekszem túljutok az üvegfalon és akkor mesélek.

Az üvegfalon túl

Minden reggel és este egy madár hosszan csiripel az egyik almafa ágán. Miután abbahagyja a hangoskodást, csend van. A vonat sietve fütyül és elmegy, a nagy autók kisebb rezgéseket okozva haladnak el a ház mellett és délben a gyerekek visítozása, kacagása és sírása hallatszik. Szürkületkor néha behalatszik egy autó burrogása, a kertből az almák leesésükkor mély és rövid koppanással jelzik földre érkezésüket. És elkezdődik az esti koncert, amelyet a tücskök sokasága ad elő. Ezt a szomszéd, néha hangos zenével akarja tompítani, de a tücskök hangosítása már a profizmus fele tart.
Magány az egyedüllétben.
Az üvegfal egyik oldalán vagyok és nézem magam. A falon túlról hallom a suttogást, a zajt. Ezt zenével próbálom csitítani, de lassan rájövök, hogy nem ez a legjobb módszer. Minél hangosabb a zene annál jobban erősödik a suttogás, a morajlás.
Az üvegfalon keresztűl látom a mozgást, az eseményeket, a felpörgött és mintha élettel telített vagy monoton(?) cselekvések sorozatát. Néha felállok és úgy próbálom nézni, máskor pedig vízszintesen fekve, a földdel párhuzamos testpozicióban szemlélődöm, de ugyanaz. Testpoziciómat változtatva is ugyanaz a világkép.
Ez az üvegfal...és ha áttőrném, vagy átmásznék? Valahogy át kellene jutnom. De van ott valami vagy valaki, aki olyan mint én. Követi mozgásomat, ritkán mosolyog, merev és mindig ott van. Zavar a jelenléte.
Olyan ez, mint az a kis sötét folt a jobb szememben. Mikor megjelent rettenetesen zavart, homályosan láttam abban a pontban, orvosolni akartam, majd lassan megszoktam. Mikor hiányzik megkeresem, vizsgáztatom, hogy még mindig akkora felületet takar-e el előlem, mint megjelenésekor. És ott van, hozzám nőtt, megszoktam.
Látom azt a valakit az üvegfalban, aki mereven és mélabúsan néz rám szigorú tekintettel. Néha olyan, mintha megvetne. Mi rosszat tettem, hogy így néz rám? Megkérdem tőle, de nem válaszol. Újabb kérdést teszek fel, de csak a csend van. Elhalkul minden. Nincs zaj, nincs tücsök koncert, nincs semmi csak a csend. Én pedig kérdezek újból és újból. Teljes a némaság. Bekapcsolom a zenét, de már zavar az is egy perc után. Csend van és ott az az átkozott üvegfal, és onnan néz rám ő. Csak ő van és én, na meg a csend. Próbálok újból kérdezni, számonkérem tekintetéért, megítélem merevségét és elítélem személytelensége miatt. Ő csak néz rám és hallgat. Miután ítélkezésem és rágalmazásom irányába befejeződik, én is hallgatok. Hallgatunk mindketten, ő néz engem én nézem őt, a csend az pedig ott van, jelen van.
Lassan megszólal, de nem zenében, nem zajban, nem morajlásban, hanem a csend a maga nyelvén, amit én megértettem, hiszen hozzám szólt. A szívem és értelmem lassan felfogta, hogy ki az a valaki, akit ott látok az üvegfalon, akivel próbáltam párbeszédet kialakítani,...én vagyok. Felzaklatott a válasz.
És lassan fájni kezd a csend, eltompúl bennem minden. Mintha valami a torkomban marcangolna, valami ki akar jönni belőlem, de szorítom, nem engedem. Újabb kérdéseket teszek fel az illetőnek és ...válaszol.
Most őt hallgatom, nem szólok közbe, nem tagadom állításait, nem próbálok ellenérvekkel védekezni,..nem. Most ővé a szó, hagyom beszélni.

Őszintén akarok élni

Minden utam végig járni. Hinni abban, amire vágyom.
S ha hiszek benne, küzdeni érte bármilyen áron.

Őszintén akarok élni és csak annyit elérni:
A jó kedvem senkit ne bántson
S ha fáj a szívem valamiért, ne nagyon fájjon.

Tőled csak annyit akarok kérni,
Hogy engedj őszintén élni.
Őszintén szabadon szépen,
Őszintébben, mint ahogy tegnap éltem.

Ne kelljen hazudnom senkinek,
És hogy ha valamit kérdezek, a válasz igaz legyen.

Szeretnék bízni mindenkiben.
Hinni, hogy nem fordul ellenem, s nem árul el sosem.

PIRAMIS

A munkakeresésről

A rövid pihenő vakáció után keresési lázzban vagyok.
"Na és hogyan tovább? Mivel foglalkozol? Kaptál-e már munkát?"-kérdések sokasága özönlik felém minden találkozás során. Kellemetlen. Hiszen ennek már lassan egy éve is elmúlt.
A álláskínálatok hétről hétre csökkennek.
Mi az amit kérnek? Tapasztalat, magas szintű nyelv ismeret, ..képességek.
A meghírdetett állások zöme internetes marketing, MLM, és kereskedelem. Amit szivesen vállalnék és talán a szakmámhoz is közelebb állna, az magass szintű nyelv tudást és tapasztalatot igényel.
Nem lennék elég felkészült, ismereteim hiányosak, nem vagyok elég képzett, a képességeimről aklotott képem homályos...?
Mit tettem eddig, annak érdekében, hogy munkát találjak?
Hírportálokat böngészek, hírdetem magam, folyamatosan figyelem és böngészem a lehetőségeket.
Hogyan fejleszthetném magam? Mi az amivel önmagam képezhetném, hogy talán egy elvárásnak is megfeleljek?
Nyelvi ismereteim bővitése, gyakorlással. Tanulmányok, információk frissítése.
Tapasztalat? Az kimarad, amig nem adnak rá lehetőséget.
Mi szükséges még az álláskereséshez? Talán ez lenne az első az opciók között: kapcsolatok.
Igen, a kapcsolati háló frissitése, bővítése. Kapcsolatok nélkül nehezen megy.
Kitartó keresés, türelem és önfejlesztés - talán e három segítségemre lesz.

Utolsó opciónak a külföldi munka is megjelenik. Ha más lehetőség nem kínálkozik, ha nem találok, akkor a külföldi munkakeresés lép akcióba. Hiszen ülni, feküdni és nem csinálni semmit felemészt. A kényelembe is bele lehet fáradni és zombi módjára nem szeretnék csak úgy lenni.

Igen

Micsoda képtelenség olyan dolgok miatt aggódni , amelyek nem is léteznek. Jövő? ! Tudod mi a jövő? Olyan események összessége, amelyek még nem következtek be. Mindig szemem előtt lebegett a jövő kérdése, és mindig előre aggódtam a be nem következett, de előre látható feladatok, viszonyok és sok más dolog és élethelyzetek miatt. És ezzel csak magamat rántottam néha a föld fenekére, a "béka segge alá". Elkedvtelenedés nem létező dolgok miatt. Próbálok örülni az életnek nehézségben, szükölködésben, a nem reménydús holnapban. Mert van egy csodás nap, amit láthatok, amiért felkeltem, van egy-két mosoly, amit kapok és adok gyereknek, felnöttnek, mert van egy madár csiripelés minden reggel ugyanabban az órában, mely felébreszt,...és van egy dal bennem, egy dallam, de... A lélek vaksága.
És egyszer minden véget ér, mert semmi sem örök. Ezt a múlandóságot élem, ezt a napi örömet élem, mert Igen-t mondani a mára egy mindennapos döntés és tudatos megélés.

...

Részlet, Michel Quoist: Így élni jó - 1966.

Ha a test dönt és parancsol, te pedig engedelmeskedel, tested súlya minden egyebet elnyom benned. Érzelmi világod eltompul, szellemed elsorvad, megfullad. A te tested még nem ragadta meg teljesen és véglegesen a hatalom gyeplőjét? Lehet, hogy így van, de őszinte önmegfigyelés során ismételten rajtakapod majd magad, hogy a fejeden jársz: falánkságod nem tud ellenállni az édességnek, egy üveg bornak, egy cigarettának, restséged reggel nem enged felkelni, vagy ha már felkeltél, írtozól minden erőfeszítéstől, élvezeteket keresel pusztán azért, hogy kielégülj, önmagáért kívánod a nemi gyönyört.
Állj talpra, légy ember!
Vannak, akik kúszva haladnak előre, ezeknél az érzelem parancsol. Az érzelem lesz urad, ha vonzalmad szenvedéllyé válik és az ész ellenőrzése alól kicsúszva elveszted fejedet.
Ha az érzelem uralkodik, az is megbénítja a szellemet, a maga vontatókötelére veszi azt. A szellem nem képes többé egészségesen ítélni, szabadon cselekedni. Nem váltál helyrehozhatatlanul érzelmed rabszolgájává?
Lehet, hogy így van. De vajon nem kormányoz-e téged is túl gyakran az érzelem?
...Rossz hangulatban vagy, mert egy szemrehányás megbántott, egy gúnyos mosoly elszomorított, egy kéz visszautasított. Nincs már bátorságod a harchoz, mert nem veszik észre erőfeszítéseidet, mert kiéhezett érzelmeid nem találnak vigasztalásra.
Ha csak álmodod az életet, nem éled azt!
Ahhoz jogod van, hogy akár egy álomba is kapaszkodj, de csak azért, hogy előrevigyen, és sohasem azért, hogy elszakítson a valóságtól.

Vigyázz rám!

Kezdésként most egy könyvből vagy valakitől idéznék, hogy segítsen elindítani. De egy rossz publikáció általában idézettel kezdődik, ami esetleg egy kis mankó a beszélőnek, de elutasító lehet a "vevőnek". Illene feltárnom a szünet okát vagy meg kell magyaráznom a hallgatást? Nem, erre nincs szükség. Ha jó a szem és jó a fül megért. De ha rossz a közvetítés, ha hiba csúszik az üzenetbe, ha..és ha...?
Védekezni? Kitől, miért, mit? Magamat, tőled, a mindentől. Igen magamat szeretném védeni, de nincsenek érveim, nincs okom, nincs bizonyítékom. Hiszen nem is vádolnak, akkor meg miért?
Támadást érzek a közeledésben, félelmet a szavaktól, .......és csendet. Néha ez elkábít, olykor feszülté tesz, máskor pedig nyugalmat ad. Változó. Változó idő, változó nap és órák. És nem értem. Valahogy nem fogtam fel. Olyan mintha tévelyegnék. Tántorgok és a biztos mankót szeretném, ami segítene elindítani. Valójában, azt hiszem hogy egy mankó a segítségemre lenne, de nem biztos hogy az lenne nekem a jó. Mit tegyek? Várjak?
Nincs már türelmem hozzá.
Akarjam? Attól nem lesz mankó.
De mi is lenne az a mankó? Milyen színű, milyen anyagból, honnan és kitől?
Nem tudok várni, túl sok volt a csend, a hallgatás. DE még mindig nem elég ahhoz, hogy felismerjem a lényeget, hogy meglássam, amit látnom kellene, megérezzem azt.
Keresem azt az ízt, keresem a forrást, de lehet nem jól, nem jó helyen.
Csak arra kérlek: Vigyázz rám!